SRÁC

A Miért? pályázatra beküldött novellám:

Srác

Az egybefüggő magas kerítésen rést ütött a tárva-nyitva álló széles kapu. Fölötte a cégér kapcsolta egybe a vastag oszlopokat, melynek egyszerű szövege is elegendő reklámot jelentett. Nem volt szükség a járókelők agyába furakodó manipulatív technikákra, a cég ügyesen rátalált a piac egy kielégítetlen területére.
A járda kellemes parkot keresztezve vezetett a központi épületig. A kavicsos parkolóval szegélyezett gyepen helyenként jól ápolt éger- és platánfák kínálták árnyékukat. A ház mellett mustárszín jaguár pihent. Most is kellemetlen érzés telepedett a gyomromra, mint mindig, ha ilyen autót látok.
Bóbita mellettem lépdelt, míg el nem értük a bejáratot. Ott engedelmesen elterült egy félreeső bokor tövében.
Izgatottan léptem be a félhomályba. Azt vártam, hogy a terem zsúfolásig lesz srácokkal, így meglepett az üresség, ami fogadott. A falak mentén elhelyezett padokon egyetlen srác üldögélt. Üres tekintetét a térdén pihentette.
— Nem a legjobbkor jött. — A hang irányába fordultam, és akkor vettem csak észre a falba vágott keskeny ajtócskát. Egy férfi dugta be borzas fejét a résen. — Éppen ebédidő van. — Nagyot nyelt és előkászálódott egy tessék-lássék üdvözlésre.
— Később is visszajöhetek. — Sarkon fordultam volna, de a hangja megállított.
— El ne menjen, ha már itt van! — Zsíros kezét beletörölte lógó nadrágja ülepébe. — Vissza ne jöjjön nekem! — hallottam ki a szavaiból. Kelletlen belenyugvással a padkán ülő alak felé intett. — Ez az utolsó srácunk. Miért nem viszi ki a kertbe, hogy megismerhesse? Addig én megebédelek.
— Nem is tudom — haboztam. — Tárva a kapu, és én nem értek hozzájuk.
— Nincs bennük hajlam a szökésre. Azonkívül igen biztonságosak és illedelmesek.
Odalépett a sráchoz. Háttal állt nekem, nem láttam, mit művel, de a srác lassan felém fordult. Arcáról eltűnt a tompa hidegség, kíváncsi szemekkel vizslatta minden mozdulatomat. A férfi rám mutatott és mondott is hozzá valamit, de olyan halkan, hogy lágy susmorgás ért csak el a fülemig. A srác felállt és ruganyos léptekkel hozzám lépdelt.
— Beszélgessen vele. — A férfi szabályosan rám tukmálta őt. — Nem túl bőbeszédű, de mindent megért, amit mondanak neki.
A srác kiszaladt az ajtón. Néhány lépés után megtorpant és rácsodálkozott a parkra, mintha először látná. Aztán újra futásnak eredt. Átszáguldott a kavicsos parkolón, végig a füvön; fától fáig szaladt. Időnként felbukott a saját lábában, vagy a talaj göröngyeiben, de a legtöbb közelben álló fát felkereste. Megállt mellettük, végigsimította tenyerét kérgükön, megcirógatta leveleiket.
Én leültem egy padra, onnan figyeltem a srácot. Nagyon nem így képzeltem a dolgot. Ő rám nézett, hozzám futott és megállt előttem. Készen állt az ismerkedésre.
— Engem a kíváncsiság hozott ide — kezdtem bele feszengve a társalgásba.
— Miért? — Meleg hangját rekedtes tónus színezte. Nyílt tekintete igazi kíváncsiságról árulkodott.
— Nem ismerem a hozzád hasonlókat. Nem tudom, tényleg el akarlak-e vinni.
Így utólag visszagondolva kegyetlennek tűnik az őszinteségem, legfőképpen az, hogy nem tekintettem rá emberként. De ő nem ütközött meg ezen, csak próbált minél többet megtudni rólam. Gondolom, be akarta hízelegni magát a szívembe.
— Miért? — Kerek szemei kitágultak, ajkával enyhén csücsörített, mint később is, ha el akart nálam érni valamit.
— Ez új dolog nekem. Lassan már mindenem van, amit nem akartam. Ez a következő lépés.
— Miért?
— Hogy úgy tegyek, mint aki él. — Ezt egy darabig forgatta az agyában, hallani véltem a fogaskerekek kattogását. Aztán jó mélyen elásta a „majd visszatérünk rá” fiókba. — Nem akartam se családot, se kutyát — vázoltam fel a múltamat, hogy ne áruljak zsákbamacskát.
— Miért? — kérdezte újra.
Szemben állt velem, hiába unszoltam, hogy üljön mellém a padra. Időnként szórakozottan rám rúgta a port, vöröses sortja alól mocskosan kúsztak elő formás lábai. Kezdtem sejteni, miért ő maradt utolsónak.
Jó ideje kettesben voltunk már. Amíg vártuk, hogy a gazdája visszatérjen, kezdtem egészen megbarátkozni vele.
— Szabadságot akartam. — A hogy kiejtettem a szavakat, régi életem délibábja a maga letisztultságában is hihetetlennek tűnt.
— Miért? — faggatott tovább.
— Hogy mindig azt tehessem, ami tetszik.
— Miért?
Úgy éreztem, hiba csúszott a reklámba. Intelligencia?
— Miért, te nem erre vágysz?
A srác megrántotta a vállát, de láttam rajta, hogy még érdekli a dolog. A szeméből láttam. A csillogó barna szeméből, ami épp olyan barna, mint az enyém. Kérdőn nézett a fekete-fehér bozontra, ami körülöttünk lófrált.
— Ez az én kutyám — mondtam. Ő biccentett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nem akartam kutyát, mégis van. Odaédesgette magához, hogy megsimogathassa. Ahogy végighúzta ügyetlen kezét az állat nyakán, ujjai beleakadtak a nyakörvbe. A szíjon vidáman himbálózó ovális táblácska megcsillant a Nap fényében, elvonva figyelmét a kutyáról. Megbabonázva nézte.
— Bóbita a neve — intettem fejemmel a kutya felé. — Az van a színes oldalon. Hátulra a telefonszámomat vésettem.
— Miért? — fordult felém.
— Hogyha elveszne, tudják, kit kell értesíteni.
A srác megrázta a fejét, jelezve, hogy nem erre gondolt.
— Miért Bóbita? — kérdeztem vissza.
Bólintott.
— Elég gügye név, mi? A feleségem adta neki.
— Miért? — Szinte már hiányzott volna, ha nem kérdezi meg.
— Mint mondtam, nem akartam kutyát. A feleségem akart. Úgy gondolta, ha nevet ad neki, könnyebben rávesz, hogy megtartsuk.
— Miért?
— Ha az ember nevet ad valaminek, könnyebben kötődik hozzá — húztam fel a vállam én is, mintegy mellékesen.
— Miért? — kántálta.
— Én sem tudhatok mindent! — tőrt ki belőlem az indulat. Elszégyelltem magam. Aggódva figyeltem a reakcióját, de nem rettent meg, viszont végtelenül csalódottnak tűnt.
— Meséljek a feleségemről? — kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget. Ő megfontoltan igent intett, mintha adna még egy esélyt.
— Sosem találkoztam nála izgalmasabb emberrel — kezdtem bele egy nagy levegővel. — Ha tudtam volna, hogy csak két év adatik meg vele…
— Miért? — tolta közelebb az arcát az enyémhez.
Igaz, amit mondanak ezekről az apróságokról: úgy szívják magukba az információt, mint holmi szivacsok.
— Mert meghalt — mondtam szárazon.
Lebiggyesztette a száját, miközben ujjacskáit az öklöm köré fonta.
— Miért? — Érződött a hangján, hogy találkozott már valamilyen formában az elmúlással.
— Balesetet szenvedett — feleltem tompa hangon.
— Miért? — firtatta tovább.
Régóta nem beszéltem már senkivel erről. Sokáig tartott, amíg megtanultam együtt élni a veszteséggel. Eleinte az is irdatlan erőfeszítésembe került, hogy reggelente felkeljek az ágyamból. Mosdatlanul, beesett szemekkel üldögéltem teli csésze kihűlt kávékat szorongatva a kezemben. A TV-t bámultam. Ha megölnének, se tudnám egyetlen kockáját sem feleleveníteni a látottaknak.
Aztán egyszer csak megéreztem a bűzt. Megláttam a mocskot a lakásomban. Elkezdtem működni. Talán az utolsó pillanatban, mert a számlaegyenlegem igencsak a nulla felé tendált. Kitakarítottam. Persze a szennynek a nyomait, amit Bóbita termelt az elmúlt időben, csak egy alapos felújítással tudtam eltüntetni. Örülhettem, hogy a kutya nem döglött bele az önsajnálatomba.
A takarítás végeztével órákig álltam a zuhany alatt.
Végül kiléptem az utcára. A Nap az arcomba vágta éltető sugarait. Éreztem, ahogy átjár a fény, és ahogy behunytam a szemem, először tudtam elhinni, hogy magamra találhatok. Elsétáltam az első fodrászüzletig, ahol a fodrász minden tudására szükség volt, de embert faragott belőlem.
Igen, működtem, de élni csak ez a srác tanított meg újra, odaadó bizalmával és törhetetlen optimizmusával.
Bántam, hogy szóba hoztam a balesetet. Ügyesen elfalaztam lelkem egy félreeső kamrájában a képeit, csak cseppnyi töredékeket engedve át belőlük, amik feldolgozhatóak és már majdnem biztonságosak. Erre itt ez a srác a nyílt tekintetével, és egyetlen szavára leomlik minden akadály. A képek rám ömlöttek, de csodálatos módon nem temettek maguk alá.
— Mindig olyan lassan készült el. Notórius késő volt. — Az emlékek szomorkás mosolyt csaltak az arcomra. Halkan beszéltem, nagyon kellett fülelnie. ‒ Aznap időre mentem és ő mindenáron velem akart tartani. De persze megint hiába vártam a megbeszélt helyen. Nem volt különösebb oka rá. Nem lett rosszul, nem lopták el a táskáját, vagy mint tudom én. Egyszerűen csak hihetetlenül… — Nem találtam a kellő szót. Meglepve éreztem, hogy újra felidegesít, mikor erre a tulajdonságára gondolok. — Veszekedtünk a telefonban — folytattam. — Mérges voltam rá, úgy éreztem, szándékosan teszi ezt velem. Azt képzeltem, ha lecsúszom arról a lehetőségről, összedől a világom, amit addig olyan precízen építgettem magamnak.
Ő persze rohant, ahogy csak tudott. — Két szemöldököm összeszaladt, ahogy elárasztott a fájdalom és szégyen elegye, lélegzetem szaporábbá vált, miközben újraéltem a balesetet. A semmibe meredtem. — Nem vett tudomást az órák óta zuhogó esőről, csak mielőbb odaérjen, ahol várom. Át akart rohanni az úton, és akkor az a sárga autó… Nem láthatta őt. A semmiből termett előtte. Szürke kabátot viselt. A szoknyája is beleolvadt az utca színeibe. Mindent szürkévé fakított az eső.
A vörös sála kígyózását látta meg elsőként. Azonnal a fékre taposott. A jaguár megpördült, és… — elcsuklott a hangom, de megköszörültem a torkom és folytattam — és össze is dőlt a világ. De nem az elszalasztott lehetőség miatt.
— Miért? — kérdezte kerek szemmel.
Naiv kérdésével egy pillanat alatt felbosszantott. Rázúdítottam az összes haragom.
— Megöltem őt, nem érted? — rivalltam rá.
Balga képpel megrázta a fejét, majd az értelemmel együtt felkúszott agyába a rémület is. Ismét bólintott. Még magamnak sem vallottam be, de az volt az a perc, amikor igazán vágyni kezdtem rá.
Sokáig hallgatott. Szemei ide-oda cikáztak, miközben próbálta megemészteni a hallottakat, de nem engedte el a kezem. A kutya megérezhette a feszültséget, mert hozzánk ügetett és meztelen lábszáramhoz nyomta nedves orrát. A srác átölelte bozontos testét, mintha megsejtette volna, mit jelent a számomra. Megsimogattam rakoncátlan hullámokban aláhulló fürtjeit. Ő könnyes szemmel nézett fel rám.
— Visszamész a házba? — kérdeztem, mint egy felnőttet.
Megrázta a fejét és a kezem után kapott. Még erősebben szorította, mint az imént.
— Valamit tudnod kell!
— Miért? — szakított félbe. Hangja sürgető volt, mégis furcsán elnyújtott, mintha félne a választól.
— Velem akarsz lakni, nem?
Először meredten nézett rám, azután remény villant a tekintetében, szétömlött az arcán, lecsurgott esetlen tagjaira, egységbe rántva széthullott mozdulatait.
— Sosem leszünk többen háromnál — öleltem kőrbe tekintetemmel kutyástul.
Fegyelmezetten bólintott, látszott rajta, hogy bármit megígérne, csak vigyem magammal. Azért nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze:
— Miért?
— Félek, hogy másokat csak bántanék.
Ezzel megint nem tudott mit kezdeni, hát előhúztam egy új témát.
— Családi házat sem akartam — böktem ki, mire ő megkönnyebbülten felsóhajtott. — De családi házam is van — bólogattam.
A tekintetébe vágy költözött.
— Nem olyan jó buli ám!
— Miért?
— Csak a gond van vele.
— Miért?
— Le kell nyírni a füvet, meg kell metszeni a fákat… ‒ soroltam volna tovább, de közbeszólt:
— Miért?
— Persze, lehetne élni benne csak úgy, nemtörődöm módon. Gondatlanul elhanyagolni. De az nem szép.
Egyetértése jeléül megrázta a fejét.
— Tudod, szeretem, ha szép dolgok vesznek körül — meséltem.
Épp egy nagy tócsa közelében állt. A széléhez sasszézott, mint aki kavicsokat akar belerugdosni, de titkon az arcát vizsgálgatta a tükrében. Úgy tettem, mintha tetszene a rugdosós játék és csatlakoztam hozzá.
— Mindig bírtam ezt a murit — mondtam, mert más nem jutott eszembe.
— Miért? — csillant meg a szeme örömében, hogy találtam valami közöset kettőnkben.
— A gyerekkoromat juttatja eszembe. Amikor még gyerek az ember, minden olyan varázslatos és mesébe illő — merengtem el.
— Miért?
Kopott hangja visszarántott a valóságba. Hogy lenne az!
— Nem is tudom — szabadkoztam –, csak úgy gondoltam…
Visszaódalogtam a padhoz és lerogytam rá. A srác nem tágított:
— Miért?
Már-már mérgesen nézett. Tudtam, vigyáznom kell, mit mondok, ha nem akarom teljesen magamra haragítani.
— Kérsz fagyit? — jutott eszembe mentőötletként. Azt hittem, kapva kap a potyázás lehetőségén, de ő csak méregetett nagy, barna szemeivel. A cukrászda felé intettem a fejemmel és félig felálltam. — Hozok magamnak is — magyaráztam közben.
A srác a karom után nyúlt és ijedten rántott vissza a padra. Tekintetében nyoma sem volt haragnak, annál inkább az elveszettségnek.
— Hát jó! — adtam meg magam.
Az eladó, végezvén az ebédjével, visszatért a házból a magas kerítéssel körülvett udvarra.
— Na, mi a véleménye? — ült le mellém.
— Nagyon is lehetséges, hogy elviszem — próbáltam ködösíteni.
— Miért? — kérdezte a férfi. Hangjában közel sem volt annyi élet, mint a srácéban.
— Mert tetszik nekem — jelentettem ki egyszerűen.
— Na, jó! Elmondom, mi van — hajolt közelebb az eladó bizalmaskodón. — Két héten belül megjönnek az újak. Akkor bánni fogja, hogy ezt hazavitte.
Nem örültem, hogy nem ugrik az ajánlatomra.
— Miért? — kotyogott bele a srác.
— Ez már a múlté. — A férfi hozzám intézte a szavait. Nyaka előtt elhúzta az ujjait nyomatékul.
Ahogy a srácra néztem, tényleg elnyűttnek tűnt. Szerencsétlenül bámult hol rám, hol az eladóra, miközben minden összeszedettség kiszaladt belőle. Addigra már döntöttem, és amit a srác arcán láttam, megerősítette elhatározásomat.
— Akkor megszámíthatja akciósan is, nem? — szegeztem a férfinek a kérdést.
— Miért? — tudakolta géphangon a srác.
Féltem ettől a pillanattól, de meg kellett lépnem, mert a teljes összeget nem tudtam volna kifizetni.
— Mert elavult vagy, értékcsökkent — jelentettem ki vidám dallamossággal, mit sem törődve a gombóccal a torkomban. Lopva rákacsintottam a srácra, aki ostobán elmosolyodott. Kedvtelve figyeltem, ahogy butábbnak próbált tűnni, mint amilyen. Tudtam, hogy jól megleszünk, hisz elavultan is több érzelemre volt képes, mint bárki a környezetemben.
Kézen fogva indultunk a cukrászda felé. Bizonytalan léptekkel hagyta magam mögött a kaput, de diadalittasan nézett vissza a felette lógó táblára, amelyen csak ennyi állt: SRÁC 2 — Mesterséges Intelligencia

Reklámok

Egy hozzászólás Új írása

  1. Visszajelzés: MIÉRT? – Élménytár

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s