Egy őrült történet – 8. rész

Szökésben

Írta: Saláth Barbara

Brandon ellépett a fától, hogy jobban lássa, miről beszélnek a többiek. Először fel sem ismerte, mi lehet az a lecsüngő valami az ágak között. Amikor belémart a felismerés, émelyegni kezdett, teste enyhén előredőlt.

Ekkor halk, de határozott kattanást hallott a füle mellett, úgy öt óra irányából. Lassan, nagyon lassan a hang felé fordult. Egy férfi állt mögötte, jobbjában egy rugós kést tartva. A fiú felnyüszített ijedtében.

A férfi a szája elé emelte a mutatóujját, majd hívogatóan intett Brandon felé, jelezve a fiúnak, hogy csendben kövesse őt.

Brandon nem mozdult. Nem sokat látott a férfiből. Ha meg tudott volna nyugodni, feltűnhetett volna neki egy-két részlet, de a világát teljesen kitöltötte a bicska és támadója hívogató mutatóujja.

A férfi közelebb lépett. Késének hegyét a srác nyakához érintette. Az a penge hideg érintésétől összerezzent.

Brandon jól emlékezett, hogy a zsilettpenge közel sem okozott akkora fájdalmat, mint várta. De ki tudja, hogy mennyire éles ez a kés? És már egy csöppet sem kívánta a halált.

Megindult a férfi előtt. Az, ha túl lassúnak találta a tempóját, taszított rajta egyet. Mire kiértek az erdőből, Brandon annyira reszketett, hogy fogai minduntalan összekoccantak.

Az erdő szélén két másik férfi várt rájuk. Az egyikük, Al, egy olajzöld dzsipnek támaszkodott, és a tetkóját babrálta. Amikor meglátta a közeledőket, hanyagul ellökte magát, és bevágódott a kormány mögé.

— Na, végre, Shon! — mondta a másik, egy körszakállas alak. Elkapta Brandon karját, és a háta mögött összekötözte. Csuklyát húztak a fiú fejére. Betuszkolták a vezetőülés mögé a padlóra.

A csuklya csöppet megnyugtatta Brandont. Ha nem láthat mindent, talán nem akarják megölni.

A kocsi halk volt és nagyon gyors. Rövid idő után meg is álltak. Kirángatták a fiút az autóból, végigvonszolták valami járdán — érezte a szilárd burkolatot a talpa alatt —, végül kiszabadították a kezét és belökték egy ajtón.

Még megfordulni sem volt ideje, az ajtó már be is csapódott. Valaki kétszer ráfordította a kulcsot a zárra.

Brandon letépte a csuklyát, de most sem látott sokkal többet. Egy sötét helyiségben állt. Kitapogatta a falat, lekuporodott mellé.

Anna arca úszott elő a gondolatai homályából. A kis Anna! Hányszor ugratta Matt a gyávasága miatt, amiért nem meri megvallani az érzéseit a lánynak. Matt nem értheti ezt. Ő egy közkedvelt figura, Brandonnak pedig senkije sincsen. Ha Anna kineveti, már álmai sem lesznek.

Régebben Matt-tel jól kijöttek, de az öngyilkossági kísérlete óta, amikor bevette anyja maradék altatóját, beült a kád forró vízbe, és felvágta az ereit, érezhető feszültség volt kötöttük. Matt nem szívesen vállalta már az ő felügyeletét. Ha a gyógyszer nem lassítja le annyira a vérkeringését, hogy Matt elérhessen vele a kórházba…

Brandon arra eszmélt, hogy reszket. A fal nyirkos hidege bekúszott ruhái alá. Egy láda hevert a közelben. Feléje csusszant. Nekivetette hátát, és karjával szorosan átkulcsolt térdeire hajtotta a fejét.

Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el így, mikor a feje felett kivágódott egy ajtó. A nyílásban két alak jelent meg azok közül, akik idehozták, és néhány képet készítettek róla.

A vaku villanásai elvakították, de fel is rázták. Szétdörzsölte könnyeit szeplős arcán. Talpra ugrott. Kipakolta a zsebei tartalmát a doboz tetejére. Kezébe akadt a mobilja. „Hogyhogy ezt nem vették el?” — csodálkozott. Lopva felfelé pillantott, aztán beütötte a 911 –et. Nem volt térerő. Bekapcsolta a zseblámpa funkciót. Végre alaposan körülnézett.

A feltűnően tiszta ládán kívül csak néhány poros cipős dobozt talált. Nem volt bennük semmi használható.

Az egyik falon egy kopott plakát hirdetett valami mexicoi izét. Másik kettő unalmasságát a pormacskákon kívül csak az ajtó enyhítette. Az ajtóval szemközti fal nem téglából épült, mint a másik három; korhadó falécek alkotta kapu volt, amely talán a szabadba vezetett.

Megpróbálta a zárat, hiába. Megkereste a három legkorhadtabbnak tűnő lécet, derékszíjával körbefogta azokat, és a lehető legszorosabban összecsatolta a szíjat. A deszkák és az öv közé beékelte levetett bakancsát. Csavarni kezdte a cipőt. Az nagy nehezen megmozdult, egymásnak feszítve a rozzant léceket.

Brandon összeszorított fogakkal küzdött. Sokkal könnyebbnek tűnt, amikor a tévében látta. Már-már feladta, amikor az egyik fa halkan reccsenve kettéhasadt. Brandon új erőre kapott. Minden elszántságát összeszedve csavart egy utolsót a cipőn, amitől a második deszka is megadta magát. „Legalább volt valami értelme a szakkörök mellett edzésekre járni azon kívül, hogy ne legyek otthon” – ötlött fel benne.

Most már akkora rés tátongott a kapun, hogy átpréselhette magát rajta. A testén lévő ütésnyomok nekidörzsölődtek a rácsnak. Az éles fájdalom felkúszott Brandon agyáig. Gyors mozdulattal átnyomult.

Nem a szabadba jutott. Továbbra is a pincében volt, de nem látott bezárt ajtókat.

— Csurrantok egyet, aztán felhozom a kölyköt — mondta Shon, megelégelve a folyamatos vereséget. — Nem maradhat lenn örökké. — Az asztalra dobta a lapjait.

— Méér? — húzta torz vigyorra a száját Al.

— Mondták, hogy kínozzuk? — állt Shon pártjára a harmadik férfi. A sofőr még mindig vigyorogva bezsebelte a nyereményét. Számára a többi részletkérdés volt.

— Megszökött! — kiáltott be Shon pár perccel később zihálva.

Körbeszaladták a házat. Az udvaron futottak össze.

— Nincs sehol!

— Itt kell lennie a közelben! Nem Houdinit keressük.

— Kit? — értetlenkedett Al.

— Ne zavard össze!

A sofőr mérgesen morrant, a másik kettő gúnyosan összenevetett. A szakállas fickó a szája elé emelte az ujját. Hallott valamit. Csendben felosztotta a keresési zónát. Al sértődötten indult a maga része felé.

— Ki a franc akasztotta le ezt az idiótát? — nézett utána Shon.

— Tök hülye, de úgy vezet, mint az álom. És tudja tartani a száját.

Balra a garázsokon keresztül a forgalmas utcára vezetett az út. Brandon jobbra ment. Keresztülvágott néhány helyiségen, majd a folyosón át egy hatalmas kertbe jutott. Futásnak eredt. Mellette a gondosan nyírt díszcserjéket gyümölcsbokrok és vékony törzsű fák váltották fel.

A bokrok mögött lámpa pásztája suhant végig a gyepen. Brandon megbújt az áfonyabokrok fedezékében. A fény a ház felé indult, Brandon négykézláb az ellenkező irányba araszolt. A feje zúgott a rettegéstől, a szívverése a dobhártyájában visszhangzott. Hogy visszafojtsa rémült zihálását, erősen beharapta az ajkait.

Újra a fény felé fordult, és megkönnyebbülve figyelte annak távolodó ringását. Előre lendült. Éppen felállt volna, amikor beleütközött Shonba.

A világ elnémult körülötte. Lassan felnézett, és a férfiban ráismert arra, aki az erdőben túszul ejtette őt. Kegyetlenséget, vagy haragot keresett az arcában, de egészen mást talált. A férfi szánalommal nézet le rá, miközben lehajolt, hogy hatalmas mancsával megragadja.

— Itt sem kellene lenned — morogta, nem tudni, kinek. — Mi a szarnak rángatott bele az a félnótás?

Felhúzta Brandont a földről, és mogorván cipelte magával. A fiú készségesen követte, csak reszketése és a halkan feltörő neszek jelezték, hogy sír.

folyt. köv.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s