Magyar kaland – 2. rész

Folytatásos regényünk második részét új tagunk, Szabó Ajándék írta. A részt eredetiben a http://szívtitkok.blogspot.hu/2016/03/magyar-kaland-2-resz-terj-el.html címen érhetitek el.

Itt hívnám fel a figyelmeteket, hogy hamarosan lekerülnek a blogról az Egy őrült történet részletei. A kalandregény egybefűzve, feljavítva és a hét író hat befejezésével megkoronázva hamarosan megjelenik a Publio Kiadó jóvoltából.

Jó szórakozást!

TÉRJ EL!

Amikor megvettem az új lakásomat a pezsgő Győrben, végre megszűnt az a fojtogató érzés a mellkasomban, amit a harmincadik születésnapon kezdtem el érezni.
Most már érzem azt, hogy élek, hogy a döntéseim az enyémek, még ha rosszak is, és ez végtelen elégedettséggel töltött el. Fogalmam sincs, hogy milyen mellékösvényre tereltem az életemet, de hogy soha többé nem vágyom vissza a mások által kitaposott útra, az már teljesen biztos. Én, Kertész Emília, soha többé nem fogok a megszokott kerékvágásban haladni, hanem eltérek attól a lehető legnagyobb mértékben.
Az ég borús, a hőmérséklet tíz fok körüli, én mégis olyan boldog vagyok, mintha melengetően sütne a nyári nap. Sétálni támad kedvem, így felveszem az új kabátomat, és két ajtóval később már a szabadban vagyok. Fellélegzem. Csak úgy iszom az új életem élményeit, szépségeit, és hagyom hogy átjárja minden porcikámat. Miért is vártam a személyes szabadságommal ennyit? Eddig csak a munkám nyújtott egy keveset, de nem eleget. Egy építészeti cégnél főkönyvelőnek lenni annyira izgalmas, mint a rádióban hallgatni azt, hogy milyen a repülés. De legalább anyagilag független vagyok, és ez erőt és magabiztosságot ad.
Órák telnek el azzal, hogy én céltalanul, a gondolataimba merülve kóválygok, és élvezem, amit az élet adni tud. Korábban aggódtam volna, hogy eltévedek, de most abban is csak a jót látom. Amióta itt vagyok számos új dolgot kipróbáltam, amit előtte sosem tettem volna. Például végigmentem a helyi erdő tornapályáján és csalás nélkül végigcsináltam minden feladatot, részt vettem egy termékbemutatón és úgy jöttem ki onnan – ami korábban elképzelhetetlen volt – hogy nem vettem semmit, bementem egy csodaszép templomba és csak üldögéltem a mennyezeti freskót bámulva, ellátogattam auramasszázsra, és minden korábbi ellenérzésemmel ellentétben, tetszett, továbbá elmentem egy gondolattisztító terápiára is. Épp egy tó partján járok, amikor ez az élmény eszembe jut. Odavonzza a tekintetemet a víztükör csillogása, és szinte hipnotizál. Amikor azt kérte a terapeuta, hogy gondoljunk arra a személyre, akit a leginkább megbántottunk, önmagamat is megleptem. Annyi embernek próbáltam megfelelni, és ennek ellenére jó-pár embert megbántottam. Ám azonnal bevillant Gonda Krisztián pattanásos, ám helyes arca, ahogy kék szemeit lesüti, és a középiskola előtti biciklitárolónak dőlve feszeng. Ő talán már rég el is felejtett engem, és nem jelentett neki ez az egész ügy többet múló kellemetlen pillanatnál, de nekem azóta is fáj, hogy szüleim nemtetszése miatt ellöktem magamtól őt. Meg akartam felelni a szüleimnek, és nekik az volt az elvárása, hogy Pálfai Péterrel legyek, mert az ő apja valaki, ő jó nevelést kap otthon, mint én, és ne flörtölgessek olyan fiúkkal, akik nem veszik elég komolyan az életet tizennyolc évesen, a felvételi küszöbén. Már akkor nemet kellett volna mondanom, de én sosem lázadtam a szülői szó ellen, a legvadabb tinédzser gondolataimban sem, egészen három hónappal ezelőttig. A terapeuta kérte, hogy bocsássunk meg magunknak azért, mert a kiválasztott embert megbántottuk. De nekem nem megy. Olyan gonosz voltam vele akkor, pedig másra sem vágytam, csakhogy a karjaiba vessem magam. Tudnom kell, hogy mennyire mély sebet okoztam neki ezzel. Ha neki ez már nem fáj, talán én is meg tudok bocsátani magamnak. Igen, ezt kell tennem. A szemébe kell néznem, és bocsánatot kérnem, hogy tudjam, mennyit jelent neki. Ő végzős volt, elballagott, és azóta nem hallottam felőle. Hogy találhatnám meg?
Persze fogalmam sem volt hogyan jutok haza, teljesen eltévedtem. Nem aggódtam. Megláttam egy kávézót és beültem egy „láttéra”. Közben a kikészített napilapot is lapozgattam, pedig ez sem volt szokásom. Nem érdekelt a politika, a közélet, a sport, így jobb híján az apróhirdetéseket olvasgattam. A gyászjelentésekkel kezdtem. Vajon nekik milyen életük volt? Nekik megváltás volt a halál? Elérték, amit szerettek volna az életben? Hány elvarratlan szálat hagytak maguk után?
Az albérlet hirdetésekre szökött a szemem. Milyen pofátlanság ennyit elkérni egy albérletért. Én a rezsiköltségek osztozásáért cserébe simán kiadnám a másik két szobámat. Persze csak olyan embereknek, akik szimpatikusak. Hm… ezt is fogom tenni.
Amint a kávézó pincére segítségével kisilabizáltam, hogy hol vagyok, és megfejtettem a buszmegállóban hogy mikor fog jönni a következő járat – hiszen csak annyi van kiírva, hogy hány percenként jár -már könnyedén hazajutottam. Otthon máris a gépem elé ültem, és először feladtam az albérlet hirdetésemet. Aztán a közösségi portálokon kutatni kezdem Krisztián után. Nehezebb volt, mint gondoltam. Nyolc találat volt, de kettőt nem tudtam kizárni, mert túl kevés volt az adat. Hosszas tépelődés után bejelöltem mind a kettőt, lesz, ami lesz.
A vacsorámat főztem, amikor morogni kezdett a telefonom. Nem ismertem a számot, amit kiírt a kijelző.
– Halló?
– Jó estét! Szilágyi Anna vagyok. Az albérlethirdetés miatt telefonálok. Áll még az ajánlat?
– Természetesen áll, ma tettem fel. Neked kellene?
– Igen, nekem, meg a barátnőmnek.
– Tudunk valamikor együtt találkozni?
– Én holnap négykor végzek az óráimmal, akkor át tudok menni.A barátnőm viszont most pár napra elutazott Görögországba, így ő nem tudja megnézni. Azt had kérdezzem meg, hogy ezen felül van még a rezsi?
– Nem, ez a teljes ár. Az az igazság, hogy bárkinek nem adom ki, hiszen együtt kell élnem az albérlőimmel. Találkozhatunk holnap, és ha szimpatikusak vagyunk egymásnak, meg a lakásom is az, akkor beszélgetünk a barátnődről is. Rendben?
– Hát, az nagyon király! Rendben. Ha végeztem, felhívom önt.
– Tegeződjünk, jó? Várom a hívásodat!
Elköszönünk, és kinyomom, majd tálalom a vacsorámat. Közben bekapcsolom a gépemet. Meglepetésemre, mindkét Krisztián válaszolt. Az egyik: „Ismerjük egymást?” A másik: „Nem tűnsz ismerősnek, te ismersz engem?”. Mindkettőnek ugyanazt válaszolom: „Szia! Örülök, hogy végre sikerült megtalálnom téged. Egy középiskolába jártunk, ha minden igaz. Melyik évben érettségiztél? 2003-ban, ugye?” Az egyik szinte azonnal visszaírt: „Nincs is érettségim.”. Elnézést kértem tőle, és megírtam, hogy nem őt keresem. A másik: „De jó lenne, ha még olyan fiatal lennék. 1988-ben érettségiztem, és nem is az országban. Szerintem nem engem keresel.” Visszaírom, hogy valóban nem őt keresem. Hát egyik sem az „én” Krisztiánom. Megtalálom őt valaha?
Anna első dolga volt felhívni a barátnőjét, hogy elújságolja, milyen remek albérletre bukkant. De Ella sokáig nem vette fel a telefont.
Ellának sokkal fontosabb volt az adott körülmények között megérteni, mi történik körülöttük, és rájönni, hogyan és ki fogja megoldani a helyzetet, mintsem a barátnőjével csacsogjon. Alig húsz perce, hogy kizavarták az egész csoportot a helyről, ahol végre pihenhettek volna, és a csoportvezetőjük, telefonnal a fülén eltűnt. Ez a kirándulás eleve nem volt ínyére, de ami azóta történt, hogy földet ért ebben az országban a lábuk, az már túlment a tűréshatárán. A mentők és a rendőrök jelenléte pár alapvető dolgot megmagyarázott, bár annál nem is többet. Mi történhetett? Mindenki értetlenül áll, és tehetetlenül vár. Ellának elege lett a csilingelésből, és elhatározta, hogy határozottan a barátnője tudtára adja, hogy most alkalmatlan az időpont számára.
– Szia! Nagyon fontos? Most pont nem alkalmas.
– Neked is szia! Csak annyit akartam, hogy találtam egy jó albit magunknak. Olcsó, és a képek alapján tök jó. Valami baj van?
– Hát ez remek. Jó lenne itt is találni valami szállást. Most rúgtak ki minket az utcára, és fogalmunk sincs hova megyünk innen.
– Úh… az nem jó. És miért?
– Nem tudom, de itt a komplett száztizenkettő, szóval komoly lehet a gond.
– Csoporttal vagytok, nem? Oldja meg a vezetőtök!
– Ha majd látom, megmondom neki.
– Otthagyott titeket? Jó fej!
– Figyelj, leteszem. Mindjárt lemerülök, és belátható időn belül nem fogom tudni feltölteni.
– Oké. Kitartást! Szia!
– Szia!
Amint letette a telefont, egy hordágy bukkant fel a szálloda ajtajában, meg mögötte az, aki tolta. A hordágyon egy kék zsák volt valamivel megtöltve, de a tetején lévő hosszú cipzár elzárta a tartamát a külvilág elöl.
Rossz érzés kerítette a hatalmába. Megpróbált nem tudomást venni a látottakról, de amint elfordult valódibb lett a probléma, mint gondolta volna. Az egyik újdonsült hímnemű útitársuk, Krisztián kék szempárját gondterhelt ráncok barázdálták körül. A nyomasztó gondolatok végül kibukkantak belőle egy halk megállapítás formájában.
– Az ott egy hulla.
folyt. köv.
#folytatásos regény  #Egy őrült történet 2.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s