Magyar kaland – 3. rész

Egy pohár méreg

Írta: Egri Zsanna

A szállodából az utcára kilépve, a rendőrök vezetője egy melléképület mellé vezette őket, majd szigorú kézmozdulattal jelezte, hogy nem hagyhatják el a helyüket. És hogy nyomatékot adjon a parancsának, két fegyverest is melléjük rendelt.

A négy fiatal egyik lábáról a másikra állt, és tétován tekingettek körbe.

Egy pillanatnyi megnyugvást hozott számukra, amikor a hotel ajtajában megjelent az idegenvezetőjük, aki heves kézmozdulatok kíséretében telefonált, így csak futó pillantást vetett a négy elárvult utasára. A fiatalok értetlen arckifejezéssel tekintettek a távolodó vezetőjük után, de a rendőri őrizet miatt nem igazán mertek lépéseket tenni.

Ella táskájában idegesítően búgott fel a telefonja. A lány ijedten tekingetett a marcona fegyveresek felé, akik egyáltalán nem reagáltak a telefoncsörgésre.

–        Ki a fene hív ilyenkor? – szólt ingerülten Auróra.

–        Honnan tudnám?! – kaparta elő a mobilját vörös arccal Ella, és csodálkozó szemekkel nézte a hívó nevét.

–        Vedd már fel! – ripakodott rá az unokanővére.

Remegő kézzel emelte a füléhez a telefonját, ám a túloldalról hangzó szavaktól még idegesebb lett. Beszélni is alig tudott a ráirányuló tekintetek kereszttüzében. Nemcsak Auróra figyelt rá meredten, hanem a két magyar férfi is. Ettől még jobban zavarba jött, és a vonal túlvégén levő barátnőjét a pokolba kívánta.

–        Ki volt az? – szegezte neki a kérdést Auróra.

–        Anna volt, tudod, a barátnőm. Talált valami albérletet.

–        Normális?! Pont most? Nem mondtad neki, hogy Görögországba utazunk?

–        Mondtam, de…– akadt el a hangja, ahogy meglátta a szállodából kisiető férfit a hordággyal, amellyel, szemmel láthatóan, egy holtestet tolt a mentőautók mögött megbújó halottas autók felé.

Mind a négyen elképedt arccal figyeltek a jelenetre. Krisztián összeráncolta a homlokát., hogy alig hallhatóan kimondja:

–        Az ott egy hulla.

Senki nem kommentálta a megállapítást, mert mindannyiuk figyelme a feléjük tartó idegenvezető felé fordult.

Zsolt és Krisztián is felélénkült a feléjük tartó kosztümös fiatal nő láttán, hiszen eddig is remekül irányította a csoportot, ebből a slamasztikából is simán kihúzza majd őket.

Csupán pár pillanat volt a remény éledésére. A következő pillanatban szertefoszlott a lehetősége is annak, hogy a csoport vezetője segítséget nyújtson számukra, amikor az, mint egy krumpliszsák zuhant a földre.

Ella ijedten sikított fel, rémülten kapaszkodott Auróra karjába. Ám mielőtt felfogták volna a történteket, újabb megpróbáltatást várt rájuk.

A szálloda ajtajában megjelent egy újabb halottszállító, akit követett még egy. Ám ezzel nem ért véget a rémálom. Sorban tolták ki a várakozó mentőautókhoz holtsápadtan, a tegnap még oly vidám útitársakat.

–        A picsába! Itt meg mi történt? – ragadta meg Krisztián a mellette ácsorgó Zsolt vállát, mintha az tudná a választ.

Amúgy se lett volna idő a válaszadásra, mert a rendőrök vezetője hozzájuk lépett. Rámutatott Aurórára és Krisztiánra, majd az egyik Policija feliratú autóra. A másik kettőnek már egyértelmű volt, hogy külön autóba kell ülniük. A kissé hajlott orrú szerb rendőrkapitány jó megfigyelőnek tűnt, látta, hogy a két lány és a férfiak nem tartoznak össze, így hamar kettéválasztotta az együttérkezőket.

Végtelen hosszúnak tűnt az út. Krisztián óvatosan pislogott a mellette ülő lányra, aki ügyesen elrejtette a félelmét. Rezzenéstelen arccal bámulta az elsuhanó tájat, de legbelül ideges görcsben állt a gyomra.

–        Szerinted hova visznek? – súgta Krisztián, de a lány csak széttárt karokkal mutatta, hogy fogalma sincs.

Még egy darabig így ültek, mélységes csöndben, amelyet csak az autó halk zúgása és időnként a motor erőteljesebb morgása zavart meg. A férfi nyugtalanul mozgatta meg hosszú lábait, az autó hátsó ülését nem igazán az ő méretére tervezték. Kissé előrehajolt úgy nyújtotta a kezét a lány felé.

–        Krisztián vagyok. Gonda Krisztián. Ha már így összehozott bennünket a sors – eresztett el egy kényszeredett nevetést.

–        Weis Auróra – helyezte finom vonalú kezét a férfi tenyerébe.

Halk hangon próbálták kitalálni az eseményeket, szerencsére az őket kísérő két alak nem foglalkozott velük. Sok minden felvetődött bennük, de alapjában véve fogalmuk se volt történtekről.

A másik autóban mélységes csönd honolt. Ella magába mélyedt, borzalmasan rettegett. Legszívesebben elmerült volna egy jó könyvben, hogy kikapcsolja maga körül a külvilágot, de erre most nem volt lehetősége. A gondolataiban sorban gyűltek az elmúlt időszak információi, ám képtelen volt bármit is kibogozni belőlük.

Zsolt se igazán tudta, hogyan kezdjen társalgásba a mellette ülő lánnyal. Jól emlékszik rá, hiszen már akkor feltűnt neki, hogy a két lány mennyire elkülönül a zajos útitársaitól. Különösen a jelenlegi útitársát találta érdekesnek, aki a hangos beszéd ellenére belemerült egy könyvbe. Ő maga is imád olvasni,még ha az ma már nem is trendi.

Az este folyamán távolabb kerültek egymástól, talán azért mert őket kettőjüket Krisztiánnal, a fáradt, de mégis élénk útitársak vették körbe. Szerencsére hamar megszabadultak tőlük, és elég hamar mély álomba is merültek. Egyedül ő ébredt fel az éjszaka közepén. Ha nem lett volna túl fáradt, biztos mulatott volna a szomszédos szobából kiszűrődő zajokon. Biztos jó sok ital fogyhatott a szálloda éjszakai bárjában. Ezért is nem lepődött meg, amikor a kora reggel az étkezőben csak négyen vártak a reggelire. A gondolatra hangosan korgott egyet a gyomra.

–        Jaj, bocsánat! A reggeli.. Illetve annak hiánya – nevette el magát, amitől a barna lány is megengedett egy finom mosolyt. – Ha megengeded, Balogh Zsolt vagyok – nyújtotta a kezét Ella felé, aki halkan elrebegte a nevét.

Az alig elkezdett diskurzus hamar végett ért, ahogy a rendőrautó befordult a Policija feliratú épület elé.

Az épületben, bár elkülönítve, de ismét egymás közelébe került a négy magyar. Értetlenül néztek egymásra, mikor az egyik irodából egy közepes termetű férfi lépett ki. Sötét öltönye, nyakkendője kampós orra inkább emlékeztetett egy temetkezési vállalkozóra, mint bármilyen rendőrségi emberre. A férfi lassú, komótos léptekkel egyenesen feléjük tartott, néhány lépessel előttük megállt. Szemével szemérmetlenül végigpásztázta a két lányt, amitől Krisztiánnak is ökölbe szorult a keze. Ám a szerb fickó nem zavartatta magát, ugyanolyan pimaszul tekintett a két langaléta magyarra.

–        Tudnak angolul? – szólalt meg végre.

–        Igen ­– válaszolt Auróra, de a többiek is bólogattak.

–        Akkor kövessenek, maga és maga – mutatott Aurórára és Krisztiánra.

A kívül maradt  pár csak meredt egymásra. Egy darabig semmi sem történt, ám alig tíz perc elteltével ismét nyílt az ajtó, és a férfi beintette őket is.

–        Üljenek le! – intett a két üres szék felé. – Akkor maguk is meséljék el, hogy feltűnt-e valami különleges esemény az utazásuk során, és azt is mondják el, mit csináltak tegnap este.

Alapjában véve ők se tudtak többet mondani, mint az előző pár. A férfi bólogatott, miközben szorgalmasan jegyzetelt.

–        Értem. Nos, úgy látom, minden rendbe van önökkel. Még egy telefon, és utána elmondom, hogy mi lesz. Addig üljenek le odakint.

Talán életük leghosszabb félórája telt el, míg ismét az irodába hívták őket. A nyomozó még mindig telefonált, így kezével intett csak. Izgatottan ültek le, sejtették, hogy most fontos fordulat következik be az utazásukban, de nem sejtették, hogy az életükben is.

–        Annyit már sikerült megtudnunk, hogy a csoportjukban mérgezés történt. Gyanúsítottként hallgattam ki önöket, de a vizsgálat már bebizonyította, hogy a szálloda bárjába került mérgezett ital. Fura, de – nevetett fel a férfi –, az egész társaságban négyen nem ittak az este. Maguk.

–        Úristen! – suttogott maga elé Ella. – Szegény emberek!

–        Ez őrület! – szólt közbe Auróra. – De mi lesz most velünk?

Azt már lehetett sejteni, hogy busszal nem mehetnek tovább, hiszen jól látták, hogy a sofőrök is a bárpultot támasztották az előző este.

­ –Nyugalom! Már intézkedtem. Most elvisszük önöket egy másik szállodába, ahova az utazási irodájuk eljuttat egy utalványt, amivel tetszés szerint utazhatnak tovább. Azért van egy probléma – nevetett ismét a nyomozó.

–        Micsoda? – kapta fel a fejét Zsolt, rosszat sejtett.

–        Csak együtt mehetnek tovább.

folyt. köv.

#folytatásos regény  #Egy őrült történet 2.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s