Magyar kaland-4. rész

Úton

Írta: Tiszlavicz Mária

 

A rendőrségen hamar visszakapták a csomagjaikat, és ezúttal egy nagyobb autóba ültették be mindannyiukat. A rövid utazás alatt kölcsönösen megismerkedtek azok, akiknek még nem volt szerencséjük bemutatkozni egymásnak.

– Nagyszerű – szűrte Auróra a fogai között, amint kitették őket az új szállodájuk előtt.

Az épület inkább egy lepukkant kollégiumra emlékeztetett. Egy szürke tér szélén állt, mellette egy üres, betört ablakú házzal, ami valaha talán élelmiszerüzlet lehetett. A másik oldalán omladozó irodaház tört az ég felé. A téren fiatalok csoportja ácsorgott, cigiztek, ittak, és egy ezeréves magnóból üvöltött a szerb popzene.

– Egynek talán megteszi! – próbált lelket önteni a társaiba Zsolt. – De előbb keressünk valami kaját, mert éhen halok! Egész nap nem ettünk semmit!

Ebben egyetértettek, és miután lerakták a táskáikat a recepción, nekivágtak a városnak. Nemsokára találtak egy kis abécét, bevásároltak, majd visszabaktattak a szürke térre a szürke épületek közé.

A magyar konzulátus, miután értesült a történtekről, felvette a kapcsolatot a szállóval, és kifizetette a szobákat. Az ominózus hotel pedig, ahol a mérgezés történt, egy vastag borítékot hagyott a szerencsés utasoknak a portán.

– Remélem, sikerült szobát keríteniük nekünk – morogta Krisztián fáradtan.

Kezdeti lelkesedésük hamar elpárolgott, amikor a mogorva arcú, borostás portás a boríték kíséretében egy darab kulcsot nyomott a kezükbe.

– Ez szoba, másik nem! – közölte tört angolsággal, majd tüntetően hátat fordított a csapatnak.

– Szerintem azt próbálta meg közölni, hogy sajnos csak egy szabad szobájuk van – vélte a mindig pozitív lelkületű Zsolt.

– Ja, és nem azért raktak minket egy szobába, mert zsebre tették a magyar konzul pénzét! – tette hozzá Ella egy lemondó fintor kíséretében.

– De legalább szép kis summát kaptunk a hallgatásunkért a másik szállótól – emelte meg vigasztalóan a bankjegyekkel teletömött borítékot Krisztián. – Ebből akár egy kocsit is vehetnénk, ha akarnánk…

A felvonó működött, így legalább nem lépcsőn kellett felcaplatniuk a legfelső emeletre. A kopott ajtó mögött azonban újabb meglepetés várta őket: a szűk szobában mindössze két keskeny ágy árválkodott. Se asztal, se szék.

A négy meggyötört utas szörnyülködve állt meg a küszöbön. Végül Zsolt lépett előre, egészen az ablakig, amire már ráfért volna egy alapos pucolás, a függönyről nem is beszélve.

– A kilátás viszont szép! – kiáltott fel lelkendezve. – Ott a folyó…

– Sokra megyünk a kilátással, ha a pöcegödörben kell zuhanyozni…

Ismét Ella oszlatta el a társaság szemernyi jó hangulatát. A bejárat melletti aprócska helyiségre mutatott. Az egyik falon megrepedt tükör lógott, alatta megszürkült kézmosó. A plafonról egy vízkővel vastagon borított zuhanyrózsa bámult lefelé, a padló jobb oldalán pedig egy méretes lyuk tátongott. Egyértelmű volt, hogy a lefolyó és a vécé szerepét egyszerre tölti be.

– Na, jó, előre elnézést kérek mindenkitől, de én azt hiszem, kihagyom a fürdést – közölte Krisztián, majd ledobta magát az egyik ágyra.

Zsolt félszegen leült mellé, a lányok pedig a másik ágyat vették birtokba. Csendben vacsorázni kezdtek. Mind belemélyedtek a gondolataikba és az aznapi megpróbáltatásaikba, ezért egyikük sem vette észre, hogy Krisztián gyakorlatilag Ellán felejtette a szemét. Aztán egyszer csak előre dőlt, és huncut hangon megszólalt:

– Nem emlékszel rám, igaz, Kislány?

Auróra és Ella egyszerre kapták fel a fejüket, majd a szemüveges lány, miután felfogta, hogy a férfi őrá néz, hitetlenkedve kifakadt:

– Mármint én?

A férfi kihívóan vizslatta elképesztően kék szemével, szép vonalú szája kacér mosolyra húzódott.

– Igen, te, Törpilla!

Ella szemében gyanakvás gyúlt, és Auróra is kihúzta magát.

– A bátyád zenekarában zenéltem – folytatta Krisztián. – Én voltam a basszusgitáros.

– Szóval onnan voltál ismerős! – kiáltott fel Auróra. – Tudtam, hogy már láttalak valahol, de nem ugrott be, hogy Vajk koncertjén találkozhattunk!

– Téged csak láttalak a koncerten, de Törpillához már volt szerencsém néhány próba alkalmával.

– Ne hívj Törpillának – morogta Ella, és durcásan megigazította a szemüvegét. Mindig ezt csinálta, ha idegesítette valami.

– Jó, csak Vajk is mindig így emlegetett – rántott egyet a vállán Krisztián, majd kidobta a szemetet a kukába.

– Micsoda véletlen! – szólt közbe Zsolt. – Egy utazás hozott össze titeket, és kiderül, hogy ismeritek egymást!

– Azért az túlzás – állapította meg Auróra –, inkább csak tudtunk egymás létezéséről, hála Vajk ostoba zenekarának, a Dübörgő Gázpedálnak.

– Ohó, nem volt az ostoba! Igenis jó zenét nyomattunk! – nevetett Krisztián.

– Végül is, elment – közölte Ella, majd bevágódott a sarokba, és újból elővette a szakadt könyvét.

– Ha jól értem, Vajknak hívják Ella bátyját – próbálkozott beszélgetést kezdeményezni Zsolt –, ti pedig unokatestvérek vagytok, igaz?

Auróra csak biccentett egyet, mire a fiú folytatta:

– Milyen érdekes keresztnevetek van mindannyiótoknak!

– Anyáink ötlete volt – vonta meg kecses vállát a barna hajú lány. – Ikrek voltak, Anna és Mária. Az ő dilijük volt különleges nevet adni a gyerekeiknek.

– Jól kitoltak velünk… – jegyezte meg Ella, de Auróra figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és folytatta:

– Nekem nincs testvérem, de Elláék összesen öten vannak. Vajk a legidősebb, utána jön Míra, a nagy nővér, aztán Ella, vagyis Eleonóra, majd Dalma, a legkisebb lány, és Kálmán, aki még csak négy éves.

– Szép nagy család! – füttyentett Zsolt, de Krisztián ábrándozva közbeszólt:

– Mírára is emlékszem, de Dalmával és Kálmánnal nem találkoztam.

– Dalma akkor volt pici baba, amikor feloszlottatok – közölte szárazon Ella. Fel sem pillantott a könyvéből.

– Csak az együttes oszlott fel, mi nem! – javította ki nevetve a férfi.

A téren felerősítették a zenét, a négy utazó pedig próbált elaludni. Zsolt önként elterült a földön, csak egy takarót dobott magára, Krisztián elfoglalta a rozogábbnak látszó ágyat, a két lány pedig a másikon bújt meg egymás mellett. Szerencsére egyikük sem volt nagy termetű, így hamar kényelembe helyezték magukat.

– Törpilla – szólalt meg Krisztián, miután lekapcsolták a villanyt, és csak az utcai lámpák fénye világított be az ablakon.

– Mi az? – kérdezte morcosan a lány.

– Vajk csupa szeretetből hívott téged Törpillának, nekünk pedig megtiltotta, hogy csúfolódjunk veled. Sőt, azt sem engedte, hogy mi így nevezzünk téged. Danit azért rúgta ki koncert előtt két héttel, mert pimaszkodott a neveddel.

Ella egy percig hallgatott.

– Akkor te miért hívsz Törpillának?

– Mert tetszik, és mert az jut róla az eszembe, Vajk milyen szeretettel beszélt rólad és Míráról.

A lány nem válaszolt, és percek múlva már egyenletes szuszogások töltötték be a szobát.

 

***

 

Reggelit persze nem kaptak. Miután leadták a szoba kulcsát, a kezükbe nyomták az utazási papírokat, és a szerbek részéről ezzel el is volt intézve az ügy.

A kis csapat első útja az élelmiszerboltba vezetett, majd egy árnyas padra telepedtek le, és evés közben kezdték el tanulmányozni a tervet.

– Thessalonikibe kell eljutnunk, ahogy eredetileg is szólt az útiterv – összegezte Krisztián tele szájjal. – Le délnek, át a határon, és vár minket egy tágas apartman ház közel a tengerhez.

– Jó, és hogyan jutunk el odáig, gyalog? – szólalt meg Ella.

– Édesem, mi lenne, ha egyszer megtartanád magadnak a csípős megjegyzéseidet? – kérdezett vissza rögtön Auróra. – Amióta csak elindultunk, olyan vagy, mint egy vészmadár!

– Amióta elindultunk, semmi sem ment zökkenőmentesen! – fakadt ki a fiatal lány. – Nézd meg, az utastársaink halottak, az idegenvezető halott, mi meg itt maradtunk négyen Szerbia közepén, és azt várják tőlünk, hogy menjünk tovább Görögországba, mintha misem történt volna! Miért nem megyünk inkább haza?

A kérdés ott maradt a levegőben. Zsolt meredten bámult a zsemléjébe, Auróra barna szeme az unokahúgára villant, Krisztián pedig elmélyült a gondolataiban.

A férfinak nagyon hiányzott a kisfia, de még mindig rosszul esett neki, hogy Polli az utolsó pillanatban közölte vele, nem vesz részt az utazáson. Krisztiánnak valahogy nem akaródzott visszafordulnia.

– Én megyek tovább – közölte szárazon.

– Én is – vágta rá gondolkodás nélkül Auróra, és még mindig az unokahúga arcába fúrta metsző tekintetét.

– Ami azt illeti – kezdte tétován Zsolt –, én is szívesen továbbmennék a tengerhez. Mármint sajnálom a szerencsétleneket, akiket megmérgeztek, de…

– Na, Ella, jössz velünk, vagy hazamész egyedül? – szakította félbe a férfit a villogó tekintetű lány.

Ella egy teljes percig állta társai pillantását, majd megadóan fújt egyet.

– Oké, menjünk!

–Akkor – csapta össze a kezét Krisztián –, először is szerzünk valami járművet, a többi pénzt meg szétosztjuk!

Gyorsan útnak indította a társaságot, majd gyalog vették a nyakukba az ébredő várost. Mindannyiuk kezében sporttáska volt, vállukon hátizsák lógott, úgy rótták az utcákat. Szerencsére egy órán belül találtak egy kölcsönzőt. A két fiú bement, a kopár épület előtt hagyva a lányokat meg a csomagokat.

– Mi tart ennyi ideig? – kérdezte Auróra húsz perc múlva.

Ella csak hümmögött egyet.

Aztán bő tíz percet kellett még várniuk, mire megjelent a két vigyorgó férfi egy-egy hatalmas túramotor és négy bukósisak kíséretében.

– Jó hír, hogy ezeket nem kell visszahozni! Megvettük őket, és egész sok maradt a zsebünkben! – közölte Krisztián, és megvillogtatta hibátlan fogsorát, majd elkezdte begyömöszölni a zsákokat a méretes csomagtartókba.

– Ezek motorok! – nyögte ki Ella a valószínűt. – Ezzel akartok elmenni a tengerhez? Megőrültetek?

– Ella! Csak most az egyszer tartsd vissza a pesszimista énedet, és legyél végre olyan, mint a hőseid, akikért rajongasz! – kiáltott fel Auróra. – Indiana Jones kiakadt akkor, amikor le kellett szállniuk a léghajóról, és járművet kellett cserélniük? Nem! Az isten szerelmére, lány, itt a lehetőség, hogy élj egy kicsit! Gyerünk, tedd a könyvedet a táskádba, vár rád a jelen meg az élet! Előtted áll életed nagy kalandja, csak vedd már észre!

– Ez nagyon szép beszéd volt – bólintott elismerően Zsolt, miközben egy sisakot nyújtott át a még mindig vonakodó Ellának. – Jössz velem?

A szemüveges lány nem nagyon tudott mit tenni, ha nem akart egyedül maradni. Engedelmesen felszállt a férfi mögé, miközben Auróra elégedetten igazgatta haját a bukó alatt, és kényelmesen nekidőlt a csomagtartó doboznak.

– Ne félj, nem lesz semmi gond! – mondta Zsolt az útitársának.

Ella csak bólintott egyet. Most nézte csak meg jobban a férfit: igazság szerint egész jóképű volt. Jól állt neki a szakáll, dióbarna szeme nyugalmat árasztott. A lány elpirult, és arcába húzta a sisak ellenzőjét.

– Szófia felé menjünk – mondta Krisztián. – Nem szeretem a macedónokat…

Ebben egységesen egyet értettek, majd felbőgtek a gépek, és nekivágtak a kilométereknek.

A szerb-bolgár határon viszonylag gyorsan, kevéske euró árán sikerült átjutniuk, majd Szófiában megebédeltek, és máris folytatták az útjukat tovább.

Délután értek a bolgár-görög határhoz. Zsolt egy pillanatra eltöprengett:

– Kicsit sokáig tartott az út idáig, nem?

Tétova vállvonogatásokat kapott válaszként. Egy benzinkútnál feltöltötték a megcsappant étel- és italkészleteiket, majd beálltak a vámon várakozó sorba. Itt kicsit tovább tartott a vizsgálat, és jóval több euróra volt szükségük. Annyira teszetoszák és mogorvák voltak a határőrök, hogy mindannyian fellélegeztek, mikor végre átjutottak. Megegyeztek abban, hogy akármennyi ideig is tart, csak akkor tartanak pihenőt, amikor megpillantják a tengert. A fiúk a megengedett maximális sebességgel hajtották a motorokat.

A nap már kezdte elérni a nyugati horizont szélét, amikor leállították a motorokat egy hegytetőn. Gyönyörű látvány tárült eléjük: jobbra és balra tengeröböl, előttük keskeny földnyelv fürdött az arany hullámokban.

Egy ideig csak álltak és élvezték a kilátást. Még Ella is megfeledkezett minden aggályáról.

Aztán Zsolt összevonta a szemöldökét, és gyanakodva megszólalt:

– Thessaloniki tengerparton van, egy jókora félsziget sarkában, igaz?

– Persze, az lesz az, ott lent! – vágta rá izgatottan Auróra. Alig várta már, hogy végre lezuhanyozzon, és élvezze az apartman kényelmét.

– De ez a félsziget előttünk túl keskeny, és mit keres itt tenger a bal oldalon? – firtatta tovább a dolgot Zsolt.

– Mire akarsz célozni? – kérdezte Krisztián, holott már ő is kapiskálta, hogy mi nem stimmel.

– Arra, hogy valószínűleg Szófiánál rossz irányba kanyarodtunk. Ez ugyanis előttünk – lendítette meg a karját – a Dardanellák. Törökországban vagyunk.

75324-marcsi

folyt. köv.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s