9. rész

Krisztián szemügyre vette a madarak tetemeit. Sokszor látott már ilyet, mégis mindig felkavarta. Legszívesebben ugyanúgy kitekerte volna a vadászok nyakát, mint azok a madarakét. Vagy őket is lelőtte volna. Aurórát nem derítette fel a látvány, mert még az előző esti élmények hatása alatt volt. Főleg, hogy hirtelen kellett lelépniük az erdőből és minden holmijuk ott maradt. Borzasztóan sajnálta minden cuccát, de leginkább az új nyílpisztolyát.

 

– Ezeken már nem tudunk segíteni. Szerintem felesleges lenne magunkra terelni a bűntény gyanúját. Bárki megállít, egyből azt mondja, hogy mi öltük meg őket, aztán a sitten végezzük. De én Ellát és Zsoltot akarom megkeresni.

 

– Akkor mit tegyünk? – kérdezte Krisz, miközben a düh elöntötte az agyát.
– Hagyjuk itt a ládákat és folytassuk az utunkat! – döntötte el Auróra.
– Vagy keressük meg az orvvadászt és végezzünk vele! Garantálnám, hogy nem élné túl!
– Öldöklés helyett inkább gondolj Ellára és Zsoltra! Menjünk tovább a ládák nélkül! – akaratoskodott Auróra.
– Legyen – egyezett bele nehézkesen Krisz, bár nem volt ínyére a dolog. – Segítesz kihúzni?
– Én? Nem szeretnék. Gyerünk! Rajta! – bíztatta a lány. – Nem gondolod, hogy hozzájuk nyúlok?!
– De ládában vannak – mondta Krisz teljesen reálisan.
Krisz nem volt elragadtatva, hogy délelőtt ilyen műveletet végezzen, de a helyzet inspirálta annyira, hogy bármit megtegyen. Amúgy egy kis férfimunka mindig növelte az önbizalmát. A ládák vagy tízpercnyi kínlódás után az út szélén kötöttek ki. A férfi visszatette rá a tetejét, mintha csak ottfelejtették vagy leesett volna egy platóról. Krisz beült a volán mögé, amikor partnernője megint ránézett.
– Most meg mi van? Kitettem a ládákat – kezdte beindítani az autót.
– Igen, de valószínű, hogy ismerik az üldözők az autó rendszámát. Meg, ha majd netán elkérné egy zsaru az autó papírjait kiderül, hogy nem a miénk. Ezért szerintem, hogy időt nyerjünk meg kell még valamit tenned…
– Megint nekem? – bökött bal kezével Krisz a saját mellkasára. – Hadd halljam, mit találtál ki – kezdte utálni a helyzetet, hogy ez a fruska dirigál neki.
– Le kell szerelned a rendszámtáblákat. Elsőt, hátsót!
– Nem tudom melyik a gyanúsabb? Ha van táblánk, de nem a mienk az autó, vagy se tábla, se papírok.
– Figyelj, ha megkérdezik, azt mondjuk, hogy most vettük a kereskedőtől, de nem adta oda, vagy csak egy volt rajta azt meg elhagytuk.
– Mindenre van válaszod?
– Megoldom, ha engem fognak kérdezni az biztos!
Míg Krisz kiszállt, hogy elölről és hátulról is levegye a táblát , addig Auróra átült a sofőrülésbe. S amikor a férfi visszaült volna, szinte csapásként érte a látvány.
– Erről nem volt szó!
– Ne kezdj erről vitát! Ülj be és indulhatunk! – paskolta meg Auróra az anyósülést.
– Te vezetsz?
– Igen, én vezetek. De ne aggódj, mondhatod, hogy merre menjünk! – mosolygott gúnyosan Auróra.
*****
Ella és Zsolt izgatottan néztek ki az iroda ablakából. Nem értették miért és honnan került oda annyi rendőrautó. Aztán váratlanul kinyílt a irodaajtó és az előbbi nagydarab ember jelent meg. Mindketten megrettentek, pedig felesleges volt. Egy kulcsot lóbált jobb hüvelyk- és mutatóujjával fogva.
– Autó, udvar, le – mondta ki nehezen a három szót, majd odaadta Ella kezébe.
– Mit akar ezzel? – szeppent meg a lány.
– Talán azt, hogy most azonnal tűnjünk el innen! – vágta rá Zsolt. Elvette Ellától a kulcsot és megnézte rajta a számot: KAZE-195. Egyből tudta, hogy egy ilyen rendszámú autót kell keresniük.
Megragadta Ella vékony kis ujjait és először a folyosóra, onnan meg a lépcsőhöz futottak. Az épületben többnyire lifttel közlekedtek a rendőrök, a lépcsőt csak abban az esetben használták, ha nem működött a felvonó. Háromemeletnyi lépcsőfok után ismét egy folyosón kötöttek ki. Elég sötét volt. A két ajtó, ami elzárta, azoknak az ablakain keresztül szökött be a fény. Zsolt a megérzései hallgatva az ajtó felé vette az irányt. Ella tehetetlenül követte. A férfi sorra nézte az autókat. Voltak ott drágábbak, lerobbantabbak. Valamiért nem vette elsőre észre az autót, amit keresett. Zsolt néhány percnyi toporgás után megpillantott egy 2001-es évjáratú Range Rover, sötétszürke kivitelben. A rendszám stimmelt. Zsolt még mindig kézen fogva Ellával futott a járműhöz, kinyitotta kulccsal, majd betuszkolta a lányt, aztán beült. Elindította. A motor felbőgött, a rendőrök közül páran előkapták a fegyverüket és megcélozták az autót. Zsolt nem ért rá foglalkozni velük, azt figyelte, melyik irányba tudnak leggyorsabban kijutni az őrsről. Beletaposott a gázba, aztán keresztülhajtott a nem túl nagy parkolón. Nekimentek egyenesen a drótkerítésnek, áttépve azt elhagyták az őrs területét. Zsolt élvezte az egész akciójelenetet, míg Ella kétségbeesetten figyelte, hogy mi zajlik körülötte.
– Most merre megyünk tovább? – kérdezte halálra vártan.
– Követjük az útjelző-táblákat – vont vállat Zsolt – úgysem tudom, hogy hol vagyunk. Estére biztosan kikötünk valahol és majd akkor meglátjuk.
Pár rendőrautó ugyan követni kezdte őket, de Zsolt beletaposott a gázba és hamar lerázta őket. A táblák az út szélén jelezték, hogy melyik irányba hagyhatja el a várost. A kilométerek egyre csak fogytak alattuk. Hatórányi kocsikázás után végre átlépték a határt és elhagyták Törökországot.
– Végre jó irányba haladunk! – sóhajtott fel Zsolt.
– Hol lehetnek Auróráék? – kezdett Ella siránkozásba. – Annyira aggódom, hogy soha többé nem fogom látni.
– Ne aggódj, amíg velem vagy! Megkeressük! – simogatta meg a lány kezét.
Amint átlépték a határt egészen megváltozott a táj és a levegő. Ella szólt, hogy meg kellene állniuk. Zsolt amúgyis sokat vezetett és rá is ráfért pár percnyi pihenő. Mindketten magukba szívták a friss levegőt. Egészen más íze volt, hiszen szabadok voltak. Ella alaposan szemügyre vette a környezetet. Valami különleges dolgot vett észre és először azt hitte, hogy káprázik a szeme. Zsolt odaállt mellé.
– Mondd csak, tényleg most Görögországban vagyunk? – hitetlenkedett a lány.
– Igen, de miért? Láttam a zászlót a határon. Ki is volt írva, hogy „Welcome to Greece” azaz „Üdvözöljük Görögországban”.
– Ez igaz – gondolkodott el Ella.
– Még most sem értem miért bizonytalanodtál el?
– Nézd csak azt ott! – mutatott jobb kezével mellmagasságban tőle jobb irányba.
– Most sem értem.
– Az ott egy drótkerítés? Magánterület lehet?
Zsolt közelebb lépett és ekkor észrevett egy feliratot rajta: „Tilos az átjárás!” Sárga-fekete csíkos táblára írva. Aztán mindketten neszeket véltek hallani. Mintha valaki megbújt volna a bokrok között. Körülöttük megfordult a világ. A békés létet egyszeriben egy éles hang szakította meg. Egy lövés volt…
***
Auróra követte Krisz utasításait. Hamarosan ők is elérték a határt. Az utat ismét erdőségek szegélyezték. Auróra lejjebb húzta az ablakokat és beszippantották az üde levegőt. Az autóval folytatták volna az út kanyarulatait, amikor egy lövés eldörrent. Auróra azonnal lefékezett. Ezután csend következett. Csontokig hatoló, idegességgel átitatott. Krisz kiszállt az autóból. Auróra viszont az autó hátsó részében kezdett matatni. Valamit nagyon keresett. Bár nem szólt róla a férfinek már alig várta, hogy a kiszemelt tárgyat a kezébe vegye.
– Megnézzük mi volt ez a dörrenés? – kérdezte Aurórától.
– Ez lövés volt. Ezer közül is megismerném – válaszolta a lány, majd kiszállt és Krisz mellé állt. – Most már mehetünk megnézni.
Krisztián ekkor ledöbbent. Auróra egy vadászpuskával állt mellette.
– Ez meg mi? – néztek egymásra.
– Mi lenne? Egy sörétes puska. Egy Haenel 12/76-os. Az orvvadászé lehetett. Jó ízlése van fegyverek terén azt meg kell hagyni.
– Lőszert is hagyott itt melléje?
– Igen, találtam pár dobozzal. Elég lesz.
– De sörétes…? – rázta Krisz a fejét. – A madarak kimúlnak tőle az biztos, viszont egy ember?
– Ha meghalni nem is fog, majd lelassul.
Azzal együtt elindultak befelé az erdősségbe. Krisz összeszedte minden férfiasságát, de elég nehéz volt erősnek lennie, amikor egy ilyen erőszakos és határozott lány áll mellette. Auróra ment előre. Aztán a távolból egy férfi kiáltásait vélte hallani.
– Mintha valaki azt kiáltotta volna, hogy segítség magyarul! – torpant meg Auróra.
– Képzelődsz! – maradt Krisz reális.
– Nem, tényleg hallottam.
– Csak viccelsz ugye? Magyarul? Errefelé? – gúnyoldott a férfi.
– „Segítség”, mondom, hogy ezt hallottam – mondta a lány. – Azért csak menjünk és nézzük meg! – indult meg Auróra, Krisz pedig mivel mást nem tehetett követte.
***
Ella elterülve feküdt a földön. Zsolt pillanatok múlva kapott utána, de már nem tudta elkapni. Nem értette hirtelen, hogy mi történhetett. Ekkor vette észre rajta a lövést. Ellát eltalálták! A férfi kapkodva nézte, hogyan segíthetne rajta. Annyi vért látott és nem tudta kitalálni honnan jöhet.
– Jól vagy? Szólalj már meg! – aggodalmaskodott és próbálta menteni. – Istenem! Mit tegyek? – kérdezte saját magától.
Zsolt gondolkodni kezdett aztán lelkében magát kezdte ostorozni, amiért nem vigyázott rá. Ki tudhatja, hogy ők merre felé járnak? Ki és miért lőne rájuk?
– Segítség! Segítség! – kiáltotta, hátha meghallja valaki, aki tudna segíteni rajtuk, kórházba vinni vagy esetleg van nála valami elsősegélycsomag, ilyen esetekre. Ellát meg kell menteni.
A drót túloldala felől egy kalapos, terepszínű ruhába öltözött férfit pillantott meg. Hatvan év körül lehetett, látszott, hogy erős férfi. Fegyver volt nála. Nem tűnt barátságosnak, sem segítőkésznek.
– Magukat vártam! – szólt oda hangosabban. – Pontosabban téged, Zsolt. A francba, pedig rád céloztam! – dühösködött.
– Én ezt nem értem! – emelkedett fel, míg Ella a lábai előtt feküdt.
– Nem volt könnyű dolog idecsalni téged. Jobban örültem volna, ha egyedül jössz. Igaz, a kiscsaj vehetjük úgy, hogy eltűnt a képből. A többiek is letűntek, akikkel összebarátkoztál. Mi is a neve? Auróra meg a fiúja, Krisztián? Az orvlövész barátom lefoglalta őket.
– Ki maga? És mit akar tőlem?
– Oh, fiam, ha azt te tudnád. Egyelőre maradjunk abban, hogy az én játékszabályaim szerint játszunk. Láttam már ilyet a tévében és meg kell hagyni, mindig szerettem volna kipróbálni. Először is, te leszel a vad… én pedig a vadász. Ez a felállás gondolom nincs ellenedre.
Zsolt nagyot nyert és egyáltalán nem tetszett neki ez a férfi. Amit meg mond az meg pláne nem.
– Nem volt különös, hogy az őr kiengedett titeket csak úgy? Az is az én művem volt. Vagy hogy kaptatok egy kocsit meg kulcsot? Fel sem tűnt a rendszám, mi? Egyéni ötlet… a nevetek kezdőbetűiből. Na de, hogy a lényegre térjünk… az apád tartozik nekem, sokkal. És ha már az öreg elpatkolt, valakinek vissza kell adnia, ami az enyém.
– Még mindig nem tudom, miről van szó! – vált Zsolt egyre kétségbeesettebbé.
– Van valamid, ami születésed óta nálad van! Ami engem illet.
– Nem ismertem a szüleimet.
– Ezek szerint többet tudok rólad, mint te saját magadról. Nos, az apád annyira féltett téged, hogy inkább lemondott rólad. Meg aztán az anyád úgyis belehalt a szülésbe. Mihez kezdett volna egy poronttyal. Ám mikor beadott az árvaházba valamit adott az egyik nevelőnek, hogy adja neked, amikor nagyobb leszel. Még most sem rémlik?
Zsolt fejében bevillant, hogy mit is akar az öreg. De inkább meg sem szólalt.
– Akkor válassz! Ideadod és megkímélem az életedet vagy futsz!
A fiú szíve hevesebben kezdett dobogni. Nagyot nyelve hezitált, hogy mit tegyen. Miért akarja annyira az a csekélységet? Nevetséges.
– Mit mondasz? – kérdezte a férfi, miközben rászegezte a fegyvert és újra készült elsütni.
folyt. köv.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s