Faragó Dániel

Fókuszban a szerző: Faragó Dániel

 

Mai szerzőnk Faragó Dániel költő, műfordító, akivel volt szerencsém találkozni a hajdani Publio Író Klubokon, amiket a MÜSZI-ben rendeztünk és az egyik roadshowra is együtt utaztunk. Nagy élmény volt, rengeteget nevettünk, imádtam sajátos humorát. A Publiora barátja és, amint fogalmaz „irodalmi harcostársa” Domanits András hívta fel a figyelmet. Magáról és az írásról a következőképpen vall: „Ha nem lenne – és különösen, ha fiatalabb koromban nem lett volna – az írás, talán már én sem lennék, mert a látottak-hallottak, érzettek-gondoltak befogadására még nem volt meg a szükséges eszköztáram, s a tollat meg a papírt még legmagányosabb óráimban is hűséges bár vétlen hallgatóságként, barátként, segítőtársként foghattam fel.”

Mondj magadról pár szót!

Faragó Dániel vagyok, 1985-ben születtem Budapesten. A rendszámtáblákról hamar megtanultam írni-olvasni, négyévesen már írógépen pötyögtem első gyerekmeséimet. Hogy ne unatkozzam elsősként, szüleim egy budapesti, olasz tannyelvű elemibe írattak hatéves koromban, ahol diáktársaim nagy része és a tanítók is anyanyelvűek voltak. Innen az elköteleződés az olasz nyelv, kultúra és életérzés iránt. A nyolcosztályos gimnázium ideje alatt magántanárok keze alatt tartottam szinten magam – egyiküktől legalább annyiban tanultam világlátást, mint nyelvet –, majd 2003-ban olasz-portugál szakon kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat az ELTE bölcsészkarán. Olasz szakos bölcsész- és tanári diplomámmal a kezemben 2008-ban olasz irodalomtudományból, dantisztikai témában iratkoztam be doktori (PhD-) kurzusra. 2011-ben abszolváltam, de a disszertációm sajnos azóta is késik.

Verseket ötéves korom óta írok; szerencsére mindig volt, aki bátorítson és biztasson, a gimnáziumi évek alatt pedig elismerésekben, díjakban is részesültem, később antológia-megjelenésem is volt. 2004 óta a Magyar Dantisztikai Társaság, 2010 óta a SZEGLET Irodalmi Társaság, 2015 óta pedig a József Attila Kör tagja vagyok, míg 2011-ben Domanits András László barátommal a RÍM, Rendhagyó Irodalmi Magazin, című online, irodalmi folyóirat társalapítója, valamint 2013-as megszűnéséig főszerkesztő-helyettese voltam. A doktori évek alatt – egyetemi tanáraim megtisztelő felkérésére – a kötetszerkesztésbe is belekóstolhattam (Sallay Géza – Szkárosi Endre (szerk.): Online barokk – Olasz költészet a 20. század második felében (Antológia), Eötvös József Kiadó, Bp., 2012 – ebben a kötetben tizenhárom versfordításom is megjelent.

Mesélj könyveidről és leendő könyveidről.

Mindkét eddigi verseskötetem a Publio Kiadónál jelent meg: 2013-ban a – címében egy Beatles-számra utaló – In my life, 2015-ben pedig a Lehull a lepel. Kiadási dátumaik dacára ezek jóval korábbi verseket tartalmaznak: előbbi 1995–2003, a nyolcosztályos gimnáziumi, míg utóbbi 2004–2008 nagyjából az egyetemi éveimmel van átfedésben, mivel szerettem volna időrendben haladni a már régóta összeállított kötetterveim megjelentetésével. Az In my life, címéhez illően, valóban egy kamasz életét dolgozza fel, különböző problémákon keresztül, melyekkel először találkozik a nagyvilágban. Sok, iskolában tanult, történelmi téma vagy éppen versforma jelenik meg itt, és persze az első szerelmes versek is. A Lehull a lepel tematikája – továbbra is a szerelemre gondolva – kifejezetten egysíkúnak mondható, de jóval elmélyültebb, sok-sok reflexióval és önreflexióval.

Leendő könyveim külön is remek kérdés; további két kötettervem várja még a sorát a fiókban. Tartom az időrendet: a 2008-tól 2010-ig tartó időszakot – benne a padovai Erasmus-ösztöndíj felejthetetlen félévét – felölelő Én, Te, Ő, Mi, Ti, Ők a horizont újbóli, de már érettebb kiszélesedését szeretné bemutatni, amikor elkezdtem szinte mindenre versben reagálni. A történelmi, patetikusabb témákat felváltották a hétköznapibbak, életközelibbek – saját magamat pedig minden és mindenki más, persze az én szemüvegemen keresztül. Ezt követné a 2010-től 2012-ig összegző Koszorúk és egyszálvirágok, melyben – új érzéseken és tapasztalatokon keresztül – talán a korábbiaknál jobban fogalmazom meg szerelem és elmúlás összefonódását.

Azóta persze már 2016-ot írunk, és ha lenne egyszer valaha egy hetem a saját dolgaimmal foglalkozni, akkor bele se merek gondolni, hány részre – ha úgy tetszik, hány új kötettervre – kellene szabdalnom az azóta eltelt négy esztendőt. De egyelőre arra próbálok koncentrálni, ami már megvan és készen áll: a fentiek mellett Cicó című, verses mesémre, amelyet cicám emlékére írtam, akinek élete húsz évét végigkísérhettem. Remélem, egyszer Őt is lesz alkalmam „megmutatni” az Olvasóknak.

Ossz meg a többiekkel egy marketinggel, könyvkiadással, írással kapcsolatos tapasztalatot.

2011-ben éppen Domanits András barátom és irodalmi harcostársam – a fentebb említett RÍM hajdani főszerkesztője, eddigi köteteim utószavának szerzője – hívta fel a figyelmemet a Publio Kiadóra, melynek akkori vezetőjével, Dombi Gáborral épp interjút készített. Így ismerkedhettem meg a self-publishing szellemével, illetve Kiadónkkal, mely vállaltan a szerzők körének bővítését tűzte zászlajára, megjelenési lehetőséget adván azoknak is, akiket a hagyományos könyvkiadók elutasítottak. Tény azonban, hogy a megjelenés még nem jelent ismertséget és népszerűséget – függetlenül attól, hogy ez nekem személy szerint nem is kifejezetten célom –, és bizony a marketing, a hírverés tevékenysége magára a szerzőre marad. Noémi, éppen Te vagy számomra az egyik igazán követendő példa e terén. Abban az odaadásban, amellyel szerzői Facebook-oldallal, nyereményjátékokkal, közönségtalálkozókkal stb. tartod fenn az érdeklődést műveid iránt – melyek amúgy önmagukban is megérdemelnék azt, ám sajnos a szerzői kiadású könyvek nem kerülnek kereskedelmi forgalomba; épp ez az, amit nekünk magunknak kell(ene) biztosítanunk szellemi termékeink számára –, abban talán csak kevesen tudjuk, milyen megfeszített, áldozatos munka van.

Hogy vagy mostanában Dani? Hogy sikerültek a könyvbemutatóid? Milyen volt a fogadtatása? Ezekről is mesélj nekünk kérlek.

„Ezt már nagyon régen nem kérdezte tőlem senki” – válaszolja az első kérdésre Kevin Spacey az Amerikai szépség c. filmben. Megvagyok, köszönöm, kissé hajszoltan. Év elején munkahelyet váltottam, s az új állásban újoncként kellett helytállnom az utóbbi hónapokban – miközben egy XVIII. századi, olasz, gazdasági szakszöveg nyelvi lektorálását is elvállaltam, mely utóbbi hónapjaim hétvégéit és éjszakáit határozta meg; épp egy hete adtuk le. Ebbe az időszakba zsúfolódott bele június 23-án legutóbbi felolvasóestem is, mely ugyan nem könyvbemutató volt, de – a tavaly szeptember 5-én, harmincadik születésnapomon tartott, performanszjellegűbb est után – egy kötetlenebb, beszélgetősebb, interaktívabb lehetőség arra, hogy találkozzam barátaimmal, akik olvasóként is érdeklődnek irántam. Mindezért Steigerwald Erikát, a GerbEra Képességfejlesztő Gyerek Klub alapító vezetőjét, lelkét és motorját illeti a hála, aki friss barátságunk első beszélgetése nyomán rögtön elhatározta, hogy elhív a klubjában működtetett „Irodalom-Birodalom” következő vendégéül. Az estről készült videofelvétel a személyes Facebook-oldalamon megtalálható. A szeptemberi estről is szívesen mesélek pár szót. Ennek célja az volt, hogy megelőzzek bármiféle esetleges baráti szervezkedést kerek évfordulóm alkalmából, s hogy – képességeimhez mérten – inkább adjak, mint kapjak. Körülbelül hatvanan gyűltünk össze a Zöld Macska Diákpincében, s a lényegében prózai megszólalás nélkül, fotókkal, zenékkel, videobejátszásokkal változatosabbá tett estnek szerencsére szintén pozitív volt a fogadtatása. Mérhetetlen megtiszteltetés volt, hogy elfogadta a meghívásomat, a közös színpadon való szereplésre zóló felkérésemet Tóth Krisztina József Attila-díjas költő, író, műfordító – Neki köszönhetem a József Attila Körbe történő felvételhez szükséges két ajánlásom egyikét is –, aki saját verseiből olvasott fel az est egy adott pontján, ezzel emelvén annak fényét – és színvonalát.

Igazi könyvbemutatóm azonban csak egy volt mostanáig: 2013 júniusában Domanits András László Fülsértő némaság c., ugyancsak a Publiónál megjelent kötetével közösen mutattuk be az In my life-ot, a SZEGLET Irodalmi Társaságnak otthont adó FszEK Budafoki Könyvtárban; a moderátor Feinek György író, költő, társaságunk tiszteletbeli elnöke volt. Az is emlékezetes, jól sikerült alkalom volt; nagy öröm volt jóbarátommal közösen beszélni írásról, kötetekről, tervekről a mintegy harmincfős közönségnek.

 Fordítasz, lektorálsz, sőt, időnként olaszul is írsz verseket. Mennyire tartod önálló munkának egy vers fordítását? Lefordítható egy vers?

Andris, stílusos, hogy éppen Tiéd az első (két) kérdés, amelyet nem Noémi tett fel. És milyen nehéz! Ha verset fordítok, bizony érzem a szó szoros értelemben vett kreativitás – tehát az alkotásra, létrehozásra való készség – szükségességét, és így aztán persze a bosszúságot is, amikor formán kívül vagyok, és mindez hibádzik… Ez tehát arra engedne következtetni, hogy önálló munkának tartom egy vers lefordítását. Tény, hogy Dantét olvasva Babits Mihály vagy éppen Nádasdy Ádám fordításában gyakran nemcsak azon tűnődöm el, mi járhatott a költő fejében – hanem azon is, hogy a fordítóéban. S hogy ez vagy az a megoldás – különösen az eredetivel egybevetve – micsoda fordítói bravúr is volt. Vagy említhetnénk Romhányi József rajzfilmszöveg-fordításait, melyekről azt mondják, jobbak, mint az eredeti. Mégis úgy gondolom talán, hogy a kreativitás, illetve az ennek pillanatnyi meglétéből vagy hiányából fakadó feszültség – az én esetemben legalábbis – inkább annak a „megfelelési kényszernek” szól, hogy a fordító üzenetet, gondolatokat, érzést, hangulatvilágot, illetve egyáltalán, egy világot közvetít azoknak, akik nem tudják vagy nem akarják eredetiben magukhoz venni az eredeti szerzőt. Önálló munkának tartom tehát a fordítást – de nem úgy, mint a primér írást, mellyel saját magamból adok át az Olvasónak, hanem abban az értelemben, hogy valaki mást teszek le elé, még ha abban a másban óhatatlanul ott leszek én is (hiszen száz fordító százféleképpen adná vissza ugyanazt az akár csak néhány sort – s talán itt a válasz második kérdésedre: szerintem lefordítható egy vers, de sohasem lesz ugyanaz: se ugyanaz egyik vagy másik fordítónál, sem pedig ugyanaz, mint az eredeti mű). És ez számomra valahogy jóval nagyobb felelősség. Ha a saját gondolataimat nem sikerül úgy közvetítenem egy-egy szövegemben, ahogy elterveztem – az legyen az én bajom. De a fordított szerző, szegény, nem vétett semmit, hogy silány magyarítást érdemeljen…

 Mit gondolsz a verses kötetek mennyire népszerűek ma? Célközönséged van-e? Ihletet a megélt kapcsolataidból merítesz? Van múzsád? További sok sikert kívánok munkáidhoz!

Köszönöm a kérdéseket; külön örülök annak, hogy a legborúlátóbb válasszal kezdhetek, hisz így talán a végkicsengés pozitívabb lesz. A verseskötetek népszerűsége kapcsán ugyanis meglehetősen lesújtó a véleményem. Vannak ellenpéldák – korábbi egyetemi tanárom és mentorom, Szkárosi Endre, a már említett Tóth Krisztina vagy Lackfi János, akiket szintén van szerencsém személyes ismerőseimként tudni, vagy éppen Szabó T. Anna, Varró Dániel –, ám „a semmiből” befutni, azt hiszem, jóval kevesebb esély van, mint prózaíróként. Manapság a költészetet szinte szubkultúrának érzem; a verselők egy bizonyos olvasótábornak írnak, amely csakugyan érdeklődik, és számontartja őket – ám ez a tábor nem hiszem, hogy valaha is lesz még olyan népes, mint például a nyugatosok idejében. Az embereknek egyre kevésbé jut idejük és türelmük verseket olvasni, bogozni, értelmezni – és jelenleg nem látom, hogy mi és mikor állíthatná meg ezt a tendenciát.

Célközönségem – ennek megfelelően is – bárki lehet. „Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött. / Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött” – hogy most meg Bródy Jánostól lopjak gondolatot. Azt sem érzem, hogy bármely nemzedék elől el kellene zárni a verseimet – persze egy-egy szót elmagyarázni vagy egy-egy gondolatot megemészteni nyilván tovább tartana egy gyermeknek, mint egy felnőttnek. Kötött formában írom őket, talán ez is segítheti a befogadást. Sosem állítottam, hogy amit írok, az jó – ezt úgyis inkább az Olvasó dolga megítélni. De ha már (kulturált) vitát ébreszt, akár a minősége, akár a gondolatisága kapcsán, az nekem már öröm.

Igen, a pár- és egyéb emberi kapcsolataim is inspirálnak, legyen szó azokról, amelyeket – mint írod – magam élek meg, vagy épp azokról, amelyeket kívülről követek, mikor más emberek a bizalmukba avatnak vagy egyszerűen csak látok valamit, amiről benyomásaim támadnak. Ilyenkor természetesen név nélkül igyekszem fogalmazni. Azt sem tagadom, hogy a szerelmes verseimnek is van múzsája – a homlokcsókok intenzitása persze időről időre váltakozó.

Nagyon köszönöm a kedves jókívánságot, és én is ugyanezt kívánom Neked!

Miért pont szerelmes verseket írsz?

Ennek kapcsán félrevezető lehet az eddig megjelent két kötetem, melyeknek a szerelem valóban központi témája – ám az általuk feldolgozott időszak 2008-cal véget ér. Az utóbbi másfél évben például, fájdalom, mindössze két ún. „szerelmes verset” írtam. Ám amikor ilyet írok – hogy a kérdésre is válaszoljak –, fontos célom, hogy feldolgozzam, kiírjam magamból. Mint sokan mások, én is gyakrabban írok beteljesületlen, mint beteljesült szerelemről – hisz ilyenkor van rá több idő… A beteljesületlenség gyakran jár együtt a Karinthy Frigyes-i „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek” érzettel. Ilyenkor tehát a dinamikusan feltörő és csapongó érzések versbe öntése részben kiváltja – bár persze sosem helyettesítheti – az ezekről való beszélgetést is, és természetesen mindegyik ilyen szöveg mögött ott motoszkál későbbi megmutatásuk gondolata is az érintettnek. Szerencsére ilyenre is volt már példa. Külön köszönöm, hogy visszaidézhettem ezeket a gondolatokat – hisz ismétlem, mostanában nem ez a verseim főtémája; az utóbbi év (tized)ekben azért el-elhagytam az útszélen néhány illúziót.

Csak a saját műveidet szoktad fordítani, vagy kértek már meg mások is, hogy az övéket lefordítsd?

Köszönöm az izgalmas kérdést! Ahogy visszarévedek a múltba, nem tudnék olyan saját verset felidézni, amelyet lefordítottam volna – tehát mindig csak másokét. A fentebb megidézett versantológiában szereplő fordításaim között például szerepel Umberto Saba-vers is, de ma élő szerzők szövegei is. De arra is volt példa, hogy a szintén említett Szkárosi Endre egyik egyetemi órájának keretében egy Michelangelo-szonettet ültettem át magyarra. Ilyenkor igyekszem az eredeti versformát, rímelést, ritmust is megtartani – sokak szerint ez ma már elavult fordítói magatartás, negatív hungarikum, ám én egyelőre kitartok emellett. Szintén Szkárosi Endre kért fel két évvel ezelőtt arra, hogy az akkor épp hazánkba látogató, olasz költő, performer és fesztiválszervező, Claudio Pozzani két versét fordítsam magyarra, és olvassam fel egyiküket a szerző budapesti estjén. Éppen itt találkozhattam először Tóth Krisztinával is, és fél évvel később, mikor Claudio az általa 1995-ben életre hívott Genovai Nemzetközi Költészeti Fesztivál első húsz évének antológiáját állította össze, megkeresett, hogy a készülő kötet számára fordítsam le magyarról olaszra (!) Tóth Krisztina egyik versét. Ezt a felkérést, illetve magát a megjelenést eddigi legnagyobb sikereim között tartom számon.

Olyan is előfordult már – mint kérded –, hogy valaki a saját műve lefordítására kért fel. Kedves és ördögien tehetséges barátném, Hámori Eszter egy egészen hihetetlen költői komplexitású, ráadásul olasz nyelven megírt szövegének magyarítására kért meg évekkel ezelőtt, mely szöveg időközben különdíjat is nyert egy olasz szervezésű, nemzetközi verspályázaton, Triesztben. Sosem találkoztam még ilyen bonyolultságú, sokrétegű, megmunkáltságú szöveggel; döbbenetes élmény volt olvasni. Ehhez a munkához azóta is gyűjtöm a méltó időt és szellemi erőt – addig is egyik legszégyenletesebb, szellemi tartozásom marad.

Mit jelent számodra az írás? Hogyan definiálnád a fogalmat: író? Mit szeretnél nyújtani az embereknek, amikor valamin dolgozol s végül ebből mennyi valósul meg?

E három kérdés mindegyike külön-külön olyan mélységű, hogy önálló interjúkat lehetne rájuk építeni! Számomra az írás elsősorban a túlélést, illetve az itthagyható nyomokat jelenti. Nem vagyok szuicid hajlamú, meg gyárilag depresszív alkat sem, de a szerelmes verseknél említett feldolgozás, „kiírás”, titokközlés igénye általánosságban is igaz rám – függetlenül attól, hogy az évek múlásával egyre kisebb jelentőséget tulajdonítok a saját problémáimnak, meg úgy egyátalán önmagamnak. Ha nem lenne – és különösen, ha fiatalabb koromban nem lett volna – az írás, talán már én sem lennék, mert a látottak-hallottak, érzettek-gondoltak befogadására még nem volt meg a szükséges eszköztáram, s a tollat meg a papírt még legmagányosabb óráimban is hűséges bár vétlen hallgatóságként, barátként, segítőtársként foghattam fel. Az írást, a születő szöveget, annak formáját mindenkor én irányíthattam, szemben magával az örökké másoktól is függő élettel – ez fogódzót, biztonságérzetet adott, új talajt a talpam alá. És persze a korábban említett igény a megosztásra ugyancsak igaz általában is, témától függetlenül – de az a tudat is nyugalmat kölcsönzött nekem, hogy ennek időpontját én választhatom meg, ha már elkészült egy-egy vers vagy egyéb írás.

Mindez a legcsekélyebb függésben sincs attól, hogy maguk a szövegeim milyen minőségűek. Egyáltalán nem vagyok magamtól elájulva, mint szerzőtől. Ez már válasz próbál lenni második kérdésedre, ti. hogy mi az, hogy író. Édesapám is művész – illetve Ő valóban az, jazz-zenész! –, Vele is beszélgettünk már arról, mi lehet a művészet, és arra jutottunk, hogy játék. Költő jóbarátommal pedig szintén próbáltuk már megfejteni, mitől költő a költő – attól-e, hogy ír, vagy attól, hogy megjelenik, vagy attól, hogy sikeres, vagy attól, hogy meg tud élni belőle. Én magamat nem tartom költőnek vagy írónak. Legutóbbi versemben (Pályaudvar, 2016) meg is kérdezem: „Volt-e lyukasztva jegyem: / létjogosult vagyok-e? / Ér-e, nem ér a nevem? / És hova osztana be?”. Pedig talán az volnék, csak a minőségem nem eldöntött. De szerintem író az, aki tényleg átad, nyújt – miként azt már a harmadik kérdésedben csodaszépen megfogalmazod. És mikor dolgozom egy-egy szövegen, bzony valóban gyakran eszembe jut az a kevés, de lelkes olvasó, akinek várhatóan a kezébe jut. Amit nyújtani szeretnék, az talán egy-egy új nézőpont, új szemszög, új megfogalmazás valamiről – mint ahogy Mr. Keating (Robin Williams) tette a Holt költők társasága c. filmben, mikor tanítványait metaforikusan felküldte a tanári asztalra, hogy máshonnan lássanak rá a már unalomig ismert életükre –, illetve az az érzet az Olvasó számára, hogy nincs egyedül, mert más is átélte már azt, amit ő. Egyfajta mesemondó vigasztalás, ha úgy tetszik – de semmiképp sem tanács vagy vélemény-erőltetés. Mikor nemrég valaki azt mondta – mégpedig épp Erika, júniusi felolvasóestem háziasszonya –, hogy az általam megírt érzéseket talán valamennyien átéltük már, csak nem mindenki tudja így megfogalmazni – az nagy örömmel töltött el. Azt engedte remélnem, hogy talán – mint írod is – valami mégiscsak megvalósul abból, amit nyújtani szeretnék az embereknek.

Hány nyelven tudsz fordítani, és mit szóltak a külföldi változatokhoz?

Saját verset olaszul, portugálul, angolul és kamaszkoromban franciául is írtam már, de a fordítás csakugyan más műfaj, s a gondolati és stiláris kötöttség miatt – melyeket szinte a szerzőnek tett, nonverbális ígéretekként fogok fel – talán nehezebb is számomra, mint saját verset írni. Talán ebből is adódik, hogy vers- (illetve dalszöveg)fordításomra csak olasz-magyar „útvonalon” emlékszem, igaz, ott mindkét irányban, bár főleg persze olasz forrás- és magyar célnyelvvel, hisz én is azok közé tartozom, akik szerint elsősorban azon a nyelven kell „tudni”, amelyre fordítunk. Az így aztán kisszámú, külföldi változatok fogadtatásából a fentebb említett Tóth Krisztina-versfordításé emelkedik ki, amely bekerült Pozzani antológiájába, melynek egy példányát éppen a szeptemberi szerzői estemen ajándékoztam Krisztinának – már csak hálából is, amiért elfogadta meghívásomat –, akinek ez meglepetés volt. Krisztina ekkor megkért, hogy (mű)soron kívül olvassam fel az ebből a Hogy vagytok? c. versből készült fordítást – ezzel pedig Ő lepett meg engem –, mely így itthon is bemutatkozhatott egy nézőtérnyi hallgatóság előtt, kellemes sikert aratva.

 Más műfajban is alkotsz és ha igen, azokat is közzéteszed majd?

Köszönöm a kérdést, már csak azért is, mert ez még a verseimnél is kevesebb fényt szokott kapni. Természetesen én is próbálkoztam már prózával, vannak novelláim, sőt, tizennyolc éves koromban még egy rövid színdarabot is írtam. Előszámú olvasóm és második számú kritikusom – e téren én vagyok a legkíméletlenebb önmagamhoz –, szintén bölcsész édesanyám szerint azonban a prózám soha nem közelítette meg minőségben a verseimet. Mint mondja, hiányzik belőle valami. Talán arról lehet szó, amiről mintha Weöres Sándor is értekezne A vers születése c. írásában, tehát hogy a költők által írt prózán gyakorta érződik, hogy költő írta őket – függetlenül attól, hogy saját magam „költőként” való meghatározását mindig is igyekeztem kerülni. Többnyire tehát olyan műfajokban próbálkozom inkább, amelyeknek mégiscsak közvetlen közük van a verseléshez, a lírához. Ide tartozik a már említett verses mese Cicó, 2014-2015, az eposzparódia Zeusz papucsa, 2014 – ezek közzététele versesköteteken belül, illetve közönség előtt is lehetséges –, illetve a dalszövegírás ideértve akár a Ravel Boléro-jára írt, magyar szövegemet is 2004-ből, különösen annak egy összetettebb változata, egyben életem egyik legnagyobb, félbemaradt álma: egy 2008 elején elkezdett operalibrettó, amelyhez idő hiányában már négy éve hozzá se nyúltam, pedig 2010 végén már elkészült az első felvonása a tervezett kettőből. Ha ennek befejezését, megzenésítését – egy neves zeneszerző barátom már évek óta csak arra vár, hogy végezzek a szövegkönyvvel – és színpadra állítását valaha megérném, azzal, azt hiszem, olyasféle lelki békéhez juthatnék el, amelyet ma még talán el se tudok képzelni.

 

Faragó Dánielt kérdezők: Kocsis Nagy Noémi, Domanits András, Orsós Anna, Barta Laura, Aux Eliza, Marosi Katalin, Brátán Erzsébet.

Kocsis Nagy Noémi eredeti írása itt érhető el: http://publio.hu/hu_HU/fokuszban-a-szerzo-farago-daniel

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s