Kovács Károly

Fókuszban a szerző: Kovács Károly

 

A mai nap írója Kovács Károly, aki a következőképpen vall magáról: a korom szerint tartozhatnék akár az idősebb író generációhoz is, de sajnos egy röpke negyven éves kihagyás miatt megmaradtam amolyan örök kezdőnek. A régi irományaimat olvasva a padlás csendjében, találtam néhány vállalható oldalt is, de valójában csak az utóbbi hét évben írok rendszeresen. Több könyve is megjelent, mégis a riport során vallott életigenlő filozófiája nagyon megkapó: a normális hétköznapi viszonyoknak pedig – anyai szeretet, testvériség, mások tisztelete a fajfenntartás csodás késztetése –, van egy kivételesen gyönyörű csúcsa, a szerelem. Csűrheti, csavarhatja bárki a cselekményt – akár saját életéről is van szó –, ez az érzés felbukkan éjjel, felbukkan nappal, kapaszkodóként szolgál a hétköznapok taposómalmában, és talán ezen az érzésen keresztül érthetjük meg a vallások hevületét is.

Honnan jön a történelmi témák iránti érdeklődés nálad? 
Az Összeesküvők című drámádban, ami a népszínművek fanyar humorában íródott mi vezetett? A régi korok, népszínművek hangulatát visszahozni, avagy a nagy költő Petőfi Sándor iránti rajongásod, szereteted?
Kérlek mesélj magadról!
Ossz meg a többiekkel egy marketinggel, könyvkiadással és könyvírással kapcsolatos tapasztalatot.

Azt hiszem, az életrajzi adatokról bőven elég annyi, amennyi kiolvasható a szerzői profilomból.

Noémi kérdései közül csak kettőre tudok válaszolni, mert nálam bénább marketingest valószínű, még nem hordott föld a hátán. Nem, mintha ötletem nem lenne, de hát a kivitelezés! Az jutott most eszembe, hogy bármilyen üzlet – butik, cipőbolt, kismicsoda árus polcán dekorációnak érdemes lenne egy-egy könyvet ottfelejteni, a bámészkodó vásárló biztosan belenézne, és ha az eladó meglátja ezt, már csak oda kell vetni: Ezt megrendelem én neked/ önnek, ha.. Amit nemrég olvastam, hogy könyvtáraknak felajánlani a könyveinkből, az is jó bemutatkozás lehet.

Az a bizonyos Petőfi vonzalom pedig…:

Talán annyit a szürke adatokhoz, hogy a kisváros templomtornyából, ahol élek, jó időben át lehet látni Kiskőrösre, Petőfi szülőhelyére. Talán még a szülőháza is látszana egy jó távcsővel. Kisiskolásként jártam először a költő szülőházában, és hát az a nap örökre megmaradt bennem. Kamaszként kicsit megváltozott a viszonyom ehhez a „szentemberhez”, mert… több okból is! Először is: irigy lettem rá. Mert ugye olyan könnyű volt elolvasni egyik másik sorát, de amikor a magam versét akartam elkezdeni, az első sora igencsak azokból a szavakból állt, amelyekből az övé, csak helyet cseréltek, meg kimaradt valamelyik. Abba is hagytam a verselést akkoriban egy időre. Később, már felnőttként nagyon megharagudtam az emlékkönyv-verseiért. No, adok én neked szomszéd egy fricskát gondoltam, és gúnyversen agyaltam, de szerencsére nem lett belőle semmi. De most, hogy a modern kor kezembe nyomta a klaviatúrát, hát előszedtem az irigyelt versek szereplőit, meg hát a bosszantókat is, és megszületett az én színdarabocskám, az Összeesküvők.

Magamról? Írásmódszeremről?

Szőlő és gyümölcstermesztőként kint a természetben szabadon röpül a fantázia. Érdekes mód, sohasem képzeltem magamat a jövőbe – még a kiadatlan fantasztikus regényem is csak a máig tart, – viszont minden történelmi korból megéltem lélekben egy-egy csatát, vagy… Titusznak, ennek a kedves csibésznek a története is ezeknek a fantáziálásoknak a hű lenyomata. Szó sincs róla, hogy görcsösen ragaszkodtam volna egy megszerkesztett vázlathoz, vagy a történelmi ismereteimhez. Jól érzékelhető, mennyire esetleges az én meseszövésem a Titusz történet előzményéből: Egy társaságban szóba jött a vitéz hőstette, és ahányan voltunk, annyi össze-vissza mondat hangzott el róla. Én el nem árultam volna, hogy ez egy kitalált személy, akinek a hőstettét már egy évszázaddal előbbi esetnél megírták, nem akartam elrontani a hangulatot, inkább kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ez a fickó egy szoknyapecér volt, aki még a „naccságával” is kikezdett.

– Akkor írd meg, ha olyan jól tudod – jött a felszólítás.

–  Oké válaszoltam nagyképűen, és már agyaltam is, az eseten. Egy kétoldalas szaftos történetet összedobok én – gondoltam. Azért kicsit közbeszólt a felismerés bennem, hogy ha már történelmi személy, akkor az időpontoknak napra pontosnak kell lenniük. A negyvenedik oldalnál már nagyon a végére akartam járni, de valahogy csak diktálta magát a mese, nem tudtam jó befejezést. Esténként, amikor nekiláttam az írásnak, nagyon kíváncsi voltam hova jutok a három-négy oldal után – annyit szoktam írni egyszerre. A századik oldalnál már kisregényben gondolkodtam, de valami mindig sántított. A kétszáz valahányadik oldalon jött a nagy ötletem, ahol egy mondaton belül tíz évet sikerült ugranom, így tudtam a novellának induló regényemet a kétszáznyolcvannegyedik oldalon befejezni.

A foglalkozásod nem derült ki a névjegyedből – elárulnád, eddig hol és mit dolgoztál?

Kőművesként megtapasztaltam, milyen tizennyolc órákat dolgozni huzamosabb ideig, és töredelmesen bevallom, fiatalabb koromban munkakerülőnek néztem, aki csak reggel hattól este hatig dolgozott. Ejnye-bejnye, mondhatná bárki, de hát a „rossz nevelés” ugyebár… Szerencsére időnként fellázadtam magam ellen, abbahagytam a házam építését egy-egy vasárnapra – mert ugye otthon csak vasárnaponként dolgozhattam, és festegettem, szobrászkodtam. Gyúrtam az agyagot…

 

Van kedvenc történelmi korszakod/korszakaid vagy csak simán Titusz személyisége fogott meg?

Tényleg, van nekem hova menekülni, ha a mából ki szeretnék lépni? Azt hiszem, bármely korba bele tudom élni magamat. Rájöttem, minden kort ugyanolyan érzületű emberek népesítették be, mint a mait: Ha örültek; nevettek, ha fájt; sírtak, a megcsalatás fájt, a szerelem égig emelt, az elmúlást valamilyen rafinált módon behelyettesítették. Vallás, misztikus képzelgések, újjászületés…

 

Miért a „röpke, negyven éves kihagyás”?

Egyszerű lenne válaszolni, hogy az elmúlt évek – bármennyi is volt –, úgy elröppentek, azt sem tudjuk, hol is voltunk. De nem! Ha jól belegondolok, én egész idő alatt készültem, vártam a lehetőséget, hogy kihalásszam a tudat mélyéről azokat az érzésfoszlányokat, amikből vers születhet, vagy mesés utazásra vihetek embereket, mint ahogy engemet is vittek azok a regények, versek, amiknek számát sem tudnám megsaccolni.

 

Miért pont a történelem?

Nem vagyok én történelembúvár. A mai viszonyok boncolgatásának ugyanolyan hévvel esek neki, mint ahogy Titusz Bözséje a töröknek. Nem a kor érdekel, hanem az ember. Az emberi viszonyok, amik lehetnek a szeretet rózsaszínjében leledzők, de lehet a pszichopata, vagy szociopata dulifulik birkózása is.

 

 

Csak a régi írásaid felelevenítésével foglalkozol, vagy újabb témák, esetleg műfajok is felmerültek benned?

Egyáltalán nem vagyok elkötelezve sem formának, sem stílusnak, sem valamiféle kötöttségnek. Mint Petőfhez való viszonyom is olyan felemás – az irigység és csodálat keveredik benne –, úgy vagyok én a műfajokkal is. Volt egyszer, hogy megcsodáltam egy szonettet, majd nagy lelkesen témát kerestem, mit is boncoljak, varrjak, vagy, hogy is kell azt? Hamarosan elátkoztam Petrarcát, meg a többieket, még Shakespeare-t is megfenyegettem, hogy mer ő nekem évszázadok távlatából parancsolgatni szótagszám és rímképlet ügyében. Dacból azért is írtam egy szonettet, majd megesküdtem, hogy soha többé… Telt múlt az idő, piszkált ez a szonett-dolog, amikor József Attila szonettkoszorúját elolvastam. Gondoltam, felfüggesztem az esküvésemet néhány napra, és nekikezdtem én is egy szonettkoszorúnak, majd megerősítettem az eskümet, hogy ilyent még egyszer soha!

Egy éven belül a kisördög újra… Nem mesélem végig a történetet, de azt bevallom, hogy a balladám elkészülte után, ami tizenkilenc szonettből áll, újra megesküdtem, hogy soha. Ennyit az én küzdelmeimről az írással.

 

 

Az írás mellett van valami, amit szívesen csinálsz?

A növényekkel való foglalatosság gyönyörű dolog, nyugodtan állíthatom, hogy ez akár hobbim is lehetne. De! Amit félve merek elmesélni a környezetemben, nehogy hülyének nézzenek, az az élet feltétlen tisztelete. Mert ugye az, hogy amikor a méhecske beleesett a permetszerbe, és én ijedten kaptam ki onnan, az nem egy nemes tett a barátaim szerint. Bár ha megtudták volna, hogy azután megfürdettem tiszta vízben, és a tenyeremen fújtam, szárítgattam a szárnyait… no, azt hiszem kétségbe vonták volna az épelméjűségemet. Pedig még ennél bonyolultabb helyzetbe is kerültem mostanság, ugyanis éjfél felé ide szállt mellém egy szúnyog, és amikor eszembe jutott, hogy ezt ilyenkor agyon szokták csapni, megremegett a kezem. Ugyan már kérem! Mi ketten vagyunk ébren a házban, és mi is gyilkolásszuk egymást? Azt hiszem, megértette a gondolataimat, mert csak nézett, ahogy petyegtem a klavin, és esze ágában sem volt háborúzni velem.

 Olvasva a könyvei bemutatkozó sorait úgy éreztem, hogy Ön többféle stílusban ír, több féle olvasói réteget célozva. Ez tudatos, vagy egyszerűen leírja a történetet, ami megszületik Önben? Látom, hogy a szerelem mindegyikben megjelenik. Ön szerint is részben ez mozgatja a világot? Honnan merít ihletet? Verseihez van múzsája? További sok sikert kívánok munkáihoz, az íráshoz.

Valójában csak a téma, vagy a kor miatt használok olyan kifejezéseket, amik különbözővé teszik a sorokat, más ízt adnak az írásnak. Egyik ma élő írótól hallottam, hogy minden író egyetlen történetet ír egész életében, csupán más a cselekmény, mások a szereplők, de a gerince ugyanaz minden írásának. Azt hiszem, ez rám is illik, mivelhogy a harmadik regényam megírása után döbbentem rá, hogy mindhárom történetem a reinkarnáción alapul. Egyáltalán nem volt tudatos, mégis egyfajta olvasói réteget szólít meg. Mint fentebb már említettem, nem tudatos a cselekmény vezetése, a történet írja önmagát, én csak lejegyzem a magam szűrőjén keresztül. Itt arra gondolok, hogy a szituációban van egy határozott irány, amit ha hagyunk, akkor arra folyik a cselekmény. De ha a bennünk lévő tapasztalat, és a pillanatnyi hangulat közbevág, akkor egy mellékútból lesz a főút, és új irányt vesz a pillanat. Nem feltétlen a cselekményt befolyásolja ez, csupán a szituáció ízét, zamatát színezi. Pl. egy párbeszédnél több válasz is lehet egy ártatlan kérdésre. Pl. – Akarod? A válaszok: – Nem. – Igen. – Miért kérdezed, tudhatnád.

A másik kérdésre, hogy a szerelem miért is jelenik meg minden kis írásomban, azt hiszem, könnyen választhatok. Az embert, mint társas lényt a viszonyok éltetik, ha elismerjük, ha nem. A gazdagot nem a felhalmozott kellékei, pénz/ vagyon, teszik boldoggá, hanem, hogy azokkal dicsekedhet, vagyis kivételes helyet harcol ki magának a környezetében. A normális hétköznapi viszonyoknak pedig – anyai szeretet, testvériség, mások tisztelete a fajfenntartás csodás késztetése –, van egy kivételesen gyönyörű csúcsa, a szerelem. Csűrheti, csavarhatja bárki a cselekményt – akár saját életéről is van szó –, ez az érzés felbukkan éjjel, felbukkan nappal, kapaszkodóként szolgál a hétköznapok taposómalmában, és talán ezen az érzésen keresztül érthetjük meg a vallások hevületét is.

Nagyon köszönöm a kérdéseket, végre, kibeszélhettem magamat.

Tartalmas alkotásokat kívánok minden kérdezőnek.

Kovács Károly

 

Kovács Károlyt kérdezők: Kocsis Nagy Noémi, Marton Lívia, Renata Alexandra Werthmüller, Cselőtei Csilla Zsuzsanna, Marosi Katalin, Ekker Éva, Aux Eliza, Orsós Anna.

Kocsis Nagy Noémi eredeti cikke itt olvasható: http://publio.hu/hu_HU/fokuszban-a-szerzo-kovacs-karoly

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s