Mitől ember?

tenyer

‒ Nem sütök pillecukrot ‒ közölte Tereza határozottan.

Vincent Boo az évek során megtanulta, hogy jobban jár, ha nem enged az indulatainak. Hüvelyk- és mutatóujját összeérintve a többit a magasba tartotta, hogy megpróbálja meggyőzni a nőt.

Szeretném ‒ mondta az ujjaival.

Vinie aránylag jól értette a nyelvet, de a beszédre alkalmatlan volt, ezért Tereza és a doktornő megtanították a siketnéma jelnyelvre. Meglepve tapasztalták, hogy nem csak a személyzet tagjaival, hanem társaival egymás közt is örömest jeleltek, holott tökéletesen megértették egymást a saját nyelvükön.

‒ Ma én vigyázok mindnyájatokra ‒ magyarázta Tereza. ‒ Azért hoztunk el mindent, amit kértél, hogy jól érezd magad a pikniken.

Vinie Boo, ahogy az elvárható volt, imádta a gyümölcsöt, de más ételekért úgyszintén odavolt. Így került a hátizsákjába az alma, a banán és a narancs mellé zeller, paradicsom és kenyér is.

Vinie pakolt el pillecukrot ‒ jelelte. Kaján vigyorral bólogatott, horkantva nevetett mellé. Tereza megsimogatta a fejét, és a hinták felé mutatott.

‒ Látod, ott vannak a fiatalok. Őket nem téveszthetem szem elől.

Hántolt, vastag fatörzsekből ácsolt rudazat futott körbe a játszótérnek szánt tízszer tíz méteres terület körül a liget túloldalán. Némelyik illesztéknél egyszemélyes őrtoronyszerű fülkék kapcsolódtak a rudakhoz, máshol kötélhágcsók, mászó hálók csüngtek. A tornyok alatt deszkaülőkék és kiszolgált gumiabroncsok lógtak hinta gyanánt. Az építmény közepén, mint egy gömbre feszített pókháló, állt a sodronyból csomózott, acélvázra rögzített mászóka. A játszóteret magas kerítés határolta. Csak a legmegbízhatóbbak csatangolhattak szabadon a ligetben.

A kisebbek hintáztak, ugrándoztak vagy elmélyülten falatoztak a játszótéren. Boo megpillantotta Nbalalát, ismét felnevetett. Karját a tarkójához emelte, töprengve vakarózott.


Nbalalát egy afrikai családtól mentették ki, ahol bezárva tartották, és rendszeresen bántalmazták őt. Nagyobb lelki sérülést szenvedett, mint a többi gondozott. Az ottani közösségek egyikébe sem tudott beilleszkedni, így került ebbe az európai intézetbe.

Eleinte itt sem mentek simán a dolgok, Nbalala durva volt, mondhatni kegyetlen. Aztán, ahogy egyre jobban sikerült kifejeznie magát, a félelmei alábbhagytak, és ő maga is kezelhetőbbé vált.

 Vinie már a kezdetekkor felfigyelt a jövevényre. Szűnni nem akaró lendülettel közeledett hozzá, nem tántorították el annak hisztériás kirohanásai sem. Ilyenkor megadóan félrehúzódott, hogy aztán újult energiával folytassa a barátkozást. Sok időbe telt, míg Nbalala megszokott náluk, és Vincentnek nagy szerepe volt abban, hogy ne kelljen a csoport peremén, kitaszítottként élnie.


Boo azt a jellegzetes hangot hallatta, amit mindig, ha akart valamit.

Süssünk pillecukrot, aztán segítek vigyázni ‒ mutogatta.

‒ Tudod, mit? Idehívom Nbalalát. Tudsz egyszerre vigyázni a tűzre és őrá?

Vinie ragyogó szemekkel nézett Terezára, láthatóan nem hitt a fülének, mert megismételte a nő szavait.

Meggyújthatom egyedül a tüzet? ‒ kérdezett rá végül.

‒ Igen, nagyfiú. Megbízom benned. Végig nézni foglak a hintáktól, de ha baj van, azért csak kiabálj!

Tereza a fiatalokhoz sétált. Vincent a szemével követte nyugodt, ringó járását. I betűt formált az ajkaival, amikor a gondozónő egy banánt húzott elő nadrágja feneketlen zsebéből, majd rájött, hogy nem neki szánja a csemegét. Becsukta a száját, és érdeklődve várta a fejleményeket.

Tereza Szasának nyújtotta a banánt. Az kikapta a kezéből, és elszaladt vele, magára hagyva Nbalalát, akit a gondozónő kézen fogott, és Vinie Boo felé vezetett.

Boo örömében tapsolt néhányat, aztán kipakolta a hátizsákja tartalmát az előtte heverő plédre. Mire Tereza és Nbalala odaértek, ott sorakozott egymás mellett alma, narancs, banán, zeller, paradicsom és kenyér. Csak a pillecukor hiányzott. Nbalala azonnal falatozni kezdett, Vinie kérdőn nézett a gondozónőre.

‒ Vigyázol egyszerre Nbalalára és a tűzre is? ‒ tette fel az megint a kérdést. A nagyfiú hevesen bólogatott. ‒ Visszamegyek a hintákhoz. Kiabálj, ha kellek!

Magukra maradtak, most érezte meg Vinie Boo a felelősség súlyát. Makogva magyarázott, de Nbalala nem figyelt rá. Akkor megbökte és jelelni kezdett.

Ülj le! – mutogatta. – Sütök neked pillecukrot.

Nincs pillecukor – jelelte Nbalala, de engedelmesen leült.

Nekem van ‒ közölte Vincent.

Adjál!

Vinie válaszra sem méltatta társa követelődzését. Módszeresen összegyűjtötte a letört ágakat a közeli bokrok tövéből. A plédtől valamivel távolabb elszáradt gallyakat tördelt darabokra, majd mérnöki pontosságú gúlát emelt föléjük az ágakból.

Nbalala abbahagyta a majszolást. Még szorongatta az utolsónak felmarkolt paradicsomot, de már csak a csöppnyi halomra bírt koncentrálni. A paradicsom rőt cseppjei ráfolytak ruhátlan lábszárára.

Boo gyufásdobozt kotort elő a hátizsák oldalzsebéből. Óvatosan fogva tömpe ujjaival szertartásos lassúsággal kinyitotta, és kiválasztotta az egyik szálat. Mély levegőt vett, mielőtt meggyújtotta volna. Egy alkalommal a gyufaláng megégette az ujjait, és még benne élt a fájdalom emléke. Akkor lefelé tartotta a színes véget. Most különös gonddal figyelt rá, hogy a gyufa feje felfelé álljon. Óvatosan a gúla alá helyezte az égő gyufaszálat. Lehajolt a rakáshoz, és csücsöri ajkával hosszú, egyenletes fújásokkal felélesztette a tábortüzet. Elégedetten hallgatta a gallyak pattogását.

Nbalala mozdulatlanul ült, lenyűgözték a táncoló lángok.

Boo a táskáért nyúlt, és egy megkezdett zacskó pillecukrot vett ki belőle. Letette maga mellé, Nbalalától távolabb. Feleslegesen aggódott, a másik még mindig a tüzet bámulta, nem érdekelte a sztaniol zörgése. Vinie felemelt egy ágat, amit kihagyott a gúla építésekor. Kéjes lassúsággal felhúzott rá három cukrot, és a tűz fölé tartotta.

A cukorkák hamar elkészültek, édes illatuk belengte a környéket. Vinie az orra elé emelte a nyársat. Megint csücsöritett, de még nem ért a sült nyalánksághoz, csak gondolatban lakmározott. Aztán a vágya legyőzte a megégéstől való félelmet, és ajkával lehúzott egy darabot a nyúlóssá vált édességből.

Nbalala teljesen közel tolta a fejét az övéhez, és árgus szemekkel nézte, mintha csak azt kérdezné: na, milyen? A nagyfiú odanyújtotta neki a finomságot, de a nyárs végét nem engedte el.

Amikor a pillecukor elfogyott, Vinie Boo felvette a pléden heverő vizes palackot, és tartalmát a lángra locsolta. Az aprócska tűz kihunyt. Mindketten a vékony, felszálló füstcsíkokat lesték, miközben a szájukban ragadt cukorka zamatát ízlelgették.

‒ Elfelejtettem mondani, hogy ha végeztél, oltsd el a tüzet. ‒ Tereza állt mellettük, nyakában Ficsúr tekergőzött. ‒ De látom, magadtól is megcsináltad. Nagyon ügyes bonobó vagy. ‒ Hogy nyomatékot adjon elégedettségének, megvakargatta a majom tarkóját.

https://www.wattpad.com/338261130-k%C3%ADv%C3%BCl%C3%A1ll%C3%B3k-novellagy%C5%B1jtem%C3%A9ny-mit%C5%91l-ember

#novella #etológia #wattpad

Reklámok

2 hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s