Az ördög tengelye

tengely

‒ Az univerzum meg fog semmisülni ‒ Lidát menten elöntötte a forróság, ahogy átjárta a halál ígérete.

Három fázison át filmezte az űr ugyanazon szegletét, állandó távolságra fókuszálva a műhold kameráját. Erős gyorsításban pörögtek szemei előtt a képkockák, néhány órába sűrítve a hetek eseményeit; de ő már nem látta. Szemére köd ereszkedett, feje lüktetett, és érezni vélte, ahogy ennek hatására vékonyka repedések keletkeznek a koponyáján, hiába tudta, hogy ez képtelenség.

Apránként megnyugodott, látása is kitisztult. Újra a kivetítőre meredt. Egyértelműen kirajzolódott a tengely, amely mentén egy láthatatlan erő húzza magához az anyagot. Csillagvárosok milliárdjai lejtették lassú táncukat az ismeretlenbe. Nebulák tarkították a látványt, kitakarva a mélyűr egy-egy szeletét.

Hosszú hónapok óta próbálta nem megtalálni ezt az áramlatot. Mert bár számításai alapján léteznie kell, reményei szerint ő mégiscsak egy csapnivaló matematikus.

‒ Van még időm ‒ motyogta.

 ‒ Hogy mondod? ‒ lépett a szobába Korkan. Elégedett mosoly terült szét az arcán, amiért visszakapja lányától a műhold feletti irányítást. Igaz, azért építtette a berendezést, hogy Lidának ne keljen észlelési időért kuncsorognia, de sosem térül meg a befektetés, ha nem tudja bérbe adni.

‒ Meg kell találnom a hibát a rendszerben.

‒ A rendszer jól működik, bogaram.

‒ Félreértesz. A saját egyetemes rendszeremről beszéltem.

‒ Gond van az égen? ‒ Korkan kissé komolytalanra vette a figurát, de lánya lehűtötte:

‒ Mindenesetre nem fogunk unatkozni az előadásomig ‒ mondta.

‒ A magad nevében beszélj ‒ zsörtölődött az öreg. ‒ Ugyan mi izgalmas van abban, hogy ismeretlen tudósok beszámolóiban kutakodunk?

Lida elbűvölő ábrázattal hajolt apja felé, és mind a hat karjával átölelte, miközben gyengéden arcon csókolta. Korkan rosszallóan ingatta a fejét:

‒ Mindenkit leveszel a lábairól, igaz?

‒ Nem is értem miről beszélsz, apus.


Tudóstársai szerették Lida előadásait. Pontos volt és lényegre törő, kedvesen felelt még a leglehetetlenebb kérdésekre is, és ami a fő, azokat is elszórakoztatta, akik csöppet sem érdeklődtek a kutatási területe iránt.

Lida végignézett az élénk társaságon. Egy részük a cég kutató szekciójában dolgozott, ezt a vegybiztos overálljaik egyértelműen elárulták. De jelenvoltak az elméleti tudósok is. Kényelmes, ám mégis elegáns viseletük második bőrként simult testükhöz.

 A csillagásznő négy hátsó lábára emelkedett, hogy a közönség fölé magasodjon. Fárasztó volt ez a szónoki póz, de pont azért alkalmazták az expozékon, hogy bőbeszédűségükkel ne lopják mások idejét. Figyelmet kért, és kollégái elcsendesedtek.

Beszélt nekik az üres térben keletkező, és kihunyó részecskepárokról, ahol az anyag társa mindig antianyag, de oly rövid életűek, hogy nem válnak a valóság részeivé; arról, hogy az elmúlt fázisokban minden kutatócéget felkeresett, de nyomát se találta annak, hogy bárki, bármikor antianyagra bukkant volna.

Először csak elszórt krákogás jelezte az érdektelenséget, aztán a susmutolás is beindult. Lida bevetette beszámolója leglátványosabb elemét. A semmibe hömpölygő áradatot fülbemászó zenefolyammal megfestve vetítette a jelenlévők elé. Jutalmul elismerő hangok hallatszottak a terem minden részéből.

‒ Képzeljék el, hogy a világegyetemünk éppen úgy úszik az energiatérben, mint a virtuális szubatomok a vákuumban. Párosával. A miénkhez tartozik egy antianyag univerzum. A két halmaz vonzást gyakorol egymásra. A felvételen azoknak a galaxisoknak az áramlását láthatják, amelyekre leginkább hat a társunk gravitációja.

‒ Maga azt sugallja, hogy a kozmosz nem tartalmaz antianyagot? ‒ emelkedett szólásra azon kutatók egyike, aki képes volt követni Lida okfejtését.

‒ Az összes jel arra mutat, hogy a mi világunk anyagi természetű. Csak virtuális anti-részecskék keletkeznek benne.

‒ Ezt első kézből cáfolhatom. Az én részlegem már több mint egy gramm ilyen komponenst állított elő ‒ támadta Lida elméletét egy tekintélyes hölgy. Akik nem sokat értettek a vitából azok is megérezték a jelentőségét. Izgatott várakozás lett úrrá a termen, és ez még jobban feszélyezte Lidát, mint a pusmogás. Vörös arca elszürkült. Még a legelső felszólalásakor sem érezte magát ennyire zavarban. Azért bátran szembement idős kollégájával.

‒ Azokat mesterségesen hozták létre. De a természetben nem fordulnak elő, pedig elméletben ugyanannyi keletkezett belőlük, mint a közönséges társaikból. Mégse bukkan rájuk senki ‒ mondta ki egy szuszra.

‒ A világegyetem tele van egyenetlenségekkel ‒ legyintett az első közbeszóló.

‒ A mindenség hullajelenségekkel van tele. A dolgok ugyan eltérő mennyiségben fordulnak elő bizonyos helyeken, de semmi sem magyarázza, hogy a belátható térben miért nincs anti-részecske.

‒ Mire akar kilyukadni?

‒ A felvételen jól látszik, ahogy a galaxisok a kozmosz széle fele áramlanak. Egy hatalmas tömeg gravitációja húzza őket magához.

‒ Ez a valami a saját tömegközpontunk.

‒ Nem ez a helyzet. Mirel munkásságából ismeretes a központ iránya. Az interverzális tér energiaingadozásai hívják életre a diverzumokat, vagyis az anyag – antianyag univerzumpárokat. Amint összeütköznek a kettős tagjai, kölcsönösen meg is semmisítik egymást.

‒ Ez a zagyvaság nem más, mint egy újabb poliverzum-hipotézis.

Lida szándékosan kerülte ezt a kifejezést. Félt, hogy nézetét összemossák a sokvilág elmélettel. Bár temérdek közös vonásuk van, szerette volna elkülönítve kezelni attól.

‒ Fogadást ajánlok ‒ szánta el magát. ‒ Aki megtalálja a hibát a rendszeremben, az megnyeri félévi járandóságomat. Az összes felvételem és számításom a rendelkezésükre áll.

‒ Szóval van benne hiba? ‒ tudálékoskodott egy alak, aki nem sokat értett az egészből, ezért örült volna egy gyors cáfolatnak.

‒ Nagyon remélem ‒ felelte Lida, és ezzel el is mondott mindent, amit akart. Ráérősen szedelődzködött, esélyt adva a kutatóknak, hogy feltehessék kérdéseiket, ők azonban leszegett fejjel, összezavarodva siettek el mellette. Nem voltak nyíltan ellenségesek, de érezhetően csökkent a lány népszerűsége.

Csüggedten lépett ki Lida az intézet kertjébe. Elringatta fáradt elméjét a késő délelőtt álmos hangulata. Az elméleti fizikusokra gondolt, akik visszabújtak irodájuk magányába, hogy még vacsora előtt megoldják azt, ami neki hónapok alatt sem ment. Bárcsak sikerrel járnának!

‒ Mennyi időnk van még? ‒ Az örökké kedves Lonin régóta gyűjtögette a bátorságot, hogy megszólítsa Lidát. Végre elszánta magát. Kezében két pohár kvárr gőzölgött, az egyiket a lánynak nyújtotta.

‒ Köszönöm! Mindig ezt iszom, ha vigaszra vágyom.

‒ Tudom ‒ mondta inkább saját magának a férfi. ‒ Szóval, van még értelme közös vacsorát terveznünk?

‒ Attól függ, milyen távlatokban gondolkodsz.

‒ Mit szolnál a ma estéhez?

‒ Randira hívsz?

‒ Nem, csak szeretnék többet megtudni a kilátásaimról.

‒ Kár ‒ mondta ki Lida az első gondolatát. ‒ Rengeteg időnk van még ‒ tette hozzá sietve, hogy korrigálja az előbbi mondatot, de ez sem úgy hangzott, ahogy tervezte.

‒ Neked és nekem? ‒ kapott a szón Lonin.

‒ Meg mindenki másnak ‒ tért ki a lány a válasz elől. ‒ Számításaim szerint több száz nemzedék éli le az életét, mire a diverzum megsemmisül.

‒ Komolyan? Több száz nemzedék? ‒ Lonin kivárt. ‒ Nem semmi, vacsi nélkül is megtudtam, amit akartam. ‒ A férfi mosolya betöltötte az egész arcát, ahogy a meghökkent lányra nézett. Aztán Lida is elmosolyodott:

‒ Nem úszod meg egy pohár kvárral az információt!

‒ Valóban? Én már kezdek most éhes lenni.

‒ Mesélték is, hogy falánk alak vagy.

‒ Szóval kémkedsz utánam?

‒ Nem tudtad? Miattad építtette apám a megfigyelőrendszert.

‒ De ezt még biztos nem láttad. ‒ Lonin négy hátsó lábára emelkedett, majd addig ügyeskedett, amíg nem sikerült még kettővel elengednie a talajt. Egy röpke másodpercig megmaradt így, aztán egyensúlyát vesztve Lida nyakába esett. A két fiatal nevetve támogatta fel egymást.

‒ Gyere, megmutatom a kedvenc helyemet ‒ húzta Lidát a park túloldala felé Lonin.




Gabi elgondolkodva bámulta a vákuum vibrálását. Jól megrágta a szavakat, mielőtt kimondta volna őket, de így sem lehetett biztos abban, hogy nem nevetik ki.

‒ Létezhet, hogy ezekben a virtuális részecskepárokban a miénkhez hasonló világegyetemek fejlődnek? ‒ kérdezte végül.

Csoporttársai elképedve bámultak rá.

‒ Ha így is van, az eltérő idősíkok miatt sosem tudhatjuk meg ‒ derült fel a professzor arca. Végre megtalálta a hiányzó embert az elméleti fizika kutatócsoportjába.


https://www.wattpad.com/338268365-k%C3%ADv%C3%BCl%C3%A1ll%C3%B3k-novellagy%C5%B1jtem%C3%A9ny-az-%C3%B6rd%C3%B6g-tengelye

#novella #sci-fi #poliverzum #diverzum #wattpad

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s