A kétszeres Zsoldos-díjas Fedina Lídia egy első illetve egy második helyezésével megmutatta, hogy éppúgy mestere a regény-, mint a novellaírásnak, de a riportból az is kiderül, hogy tudása ennél jóval sokrétűbb. A szak- és műfordítások, forgatókönyvek és regények mellett újnál újabb területeken alkot maradandót.
Szabadalmakat jegyző gyógyszerészként mit szól a környezeted ahhoz, hogy írsz? Miért döntöttél úgy, hogy a saját neveden jelenteted meg mind az irodalmi, mind az egészségüggyel kapcsolatos munkáidat?
Kisgyerekkorom óta találok ki meséket, így a családom csöppet sincs meglepve azon, hogy írok. Sőt, szeretettel és örömmel olvassák a műveimet. Ők voltak az első úgynevezett bétáim, akik véleménye formálta a stílusomat. Húgommal együtt találtuk ki az első komolyabb művemet, vagyis művünket 16 éves koromban, egy vidám hangvételű westernt, amit filmnovellaként írtam le, a címe: A kincs az Echo kanyonban, ha valaki még nem tudná.
Azért lettem gyógyszerész, mert ez volt édesanyám hivatása – ő még a környék pszichológusa is volt a gyógyszertári pult, a tára mögött állva, Budapesten, Csepel Csillagtelepen. Nagyon szerették őt a betegek, becsülték az orvoskollégák, és ez, gyermekként, komolyan megérintett engem. Valójában mindig is írónak (filmírónak) készültem, de kellett egy polgári foglalkozás, így esett a választás a gyógyszerészetre. Egyetlen percig sem bántam meg, hogy ezt az utat választottam. Sok mindent tanultam, a matematikától a kémiai és orvosi tudományokon át a gyógyszertechnológiáig, és ennek sok hasznát veszem az írásaimnál.
Hogy miért maradtam a saját nevemnél? A szakmám esetében ez egyértelmű. Az irodalom terén? Elég egzotikus hangzású, és bár voltam én Melissa Redway, Dr. M. Northon és Martin Collin is a Regény hónap Extra füzetek regényújságban sors- és orvosregény valamint pszichokrimi íróként olyan régen, hogy el sem árulom mikor, és sokan javasolták, hogy külföldi álnéven írjak, mert úgy jobban fogy a művem, mégis úgy döntöttem: aki olyan sznob, hogy magyar író művét nem olvassa el, az nem kell nekem az olvasótáboromba. Hát így esett meg, hogy a szakirodalomban Dr. előnévvel, az irodalomban pedig e nélkül, a saját nevemen publikálok.
Mekkora szerepe lehetett a könyveknek, amiket gyerekként olvastál abban, hogy írni kezdtél? Mikor döbbentél rá, hogy ez több, mint a fiatalok szokásos önkifejezési vágya?
Rengeteg könyvet olvastam, és ma is imádok olvasni. Őszintén vallom, hogy olvasni öröm, és fájdalom, hogy erre nagyon kevés az időm. A történetek iránti szeretetem kisgyermekkoromból eredeztethető, amikor 3-5 évesen nem voltam hajlandó másként enni, csak ha meséltek nekem. Mondanom sem kell, hogy ma már igen jó étvágyam van. Az első mesék, például Sicc úr kalandjai Kálmán Jenő bűbájos verseivel, édesanyám és a nagymamám kitalált történetei Csimpánz Zsigáról, aki a Boráros téren árulta a banánt, örök szerelmeim maradnak. Hasonlóképpen a diafilmek, amelyek első vetített képes élményeimet jelentik, hiszen az én gyerekkoromban a televízió még kuriózumnak számított.
Hét évesen már én meséltem saját kitalációimat a húgomnak, aki hatalmas babaszemekkel ámulva figyelt. Rögtönzött színdarabokat is játszottam a testvéremnek a játékainkkal. A Tavirózsatündér volt az egyik folytatásos mesénk, amiben később a húgom is aktívan részt vett. Sokat báboztunk, szintén kitalált mesékkel, bár olykor klasszikusokhoz is hozzányúltunk. Mivel farkas bábunk nem volt, átírtam a Piroska és a farkast Piroska és a szarvasra, aki még gonoszabb is volt, mint egy farkas lett volna. Ezek alapján állíthatom, hogy mindig is tudtam, hogy a történetek kitalálása olyan szervesen hozzám tartozik, mint az, hogy lélegzem.
Kik, mik inspirálnak? Vannak-e írói szokásaid, kedvenc helyed az alkotáshoz?
Kezdetben a mesék, ez természetes. Mi hatott rám a legjobban? Nehéz kérdés. Mikszáthot végig olvastam, ő afféle alap a számomra. C. Dickestől és P.G. Wodehouse-tól az angol, Rejtő Jenőtől a pesti humort, E. A. Poe-tól, H. G. Wellstől és H. P. Lovecrafttól a borzongatás művészetét kaptam. Megrázó élményt jelentett Móricz Zsigmond Árvácskája és Hét krajcár című novelláskötete, Arany János balladáit sosem szűnök meg csodálni. Imádom Jane Austen csodálatos emberségét, és rajongok a jó sci-fiért, Asimovot jobban kedvelem, mint Clarkot. Szeretem és alapműnek tartom az Őrség trilógiát Lukjanyenkótól. Rider Haggard és Lőrincz L. László miszticizmusa, kalandos történetei mindig elvarázsoltak. Egyik kedvencem Marion Zimmer Bradley Világok háza című műve. Alapvetően formálta a fantáziavilágomat egy kevésbé ismert történet: R. N. Charrette: Sose bízz a tündékben. De ez csak kis merítés az általam szeretett irodalomból, sorolhatnám a kedvenceimet naphosszat.
Iskolás koromban a hétvégi házunkban töltött nyarak során a fiatal diófa földre hajló ágainak sátora alatt írtam a legszívesebben tollal, füzetbe. Ma már számítógéppel dolgozom, ha van erre idő és ihlet. E kettő ugyanis nem mindig jár együtt. Ha van időm, de nincs ihlet, akkor általában fordítok. Az ablakomból, ami elé egy mozdíthatatlanul nagy L alakú íróasztalt csináltattam, szép kilátás nyílik a városra, ez nagyszerű környezet az alkotáshoz. Szerintem Budapest a világ egyik legszebb városa.
A munkásságod a Vili a veréb című nagy sikerű rajzfilm könyvadaptációjával kezdődött, és a nevedhez fűződik a kétrészes Vacak sorozat is. Később napvilágot látott a saját mesekönyved Akikről a mesék szólnak címmel. Miben látod a főbb különbségeket a könyvadaptáció és a saját mesék megírása között? A nagyobb szabadság könnyebbség volt, vagy megnehezítette a mesélést, hogy nincs egy előre megírt történet?
Valóban a Vili a veréb volt az első “önálló” kötetem, ami meg is jelent nyomtatásban. Felkértek arra, hogy Nepp József csodálatos meséjét, amit Gémes József rendezett, írjam át könyvre. Nagy büszkeségem ez a könyv, mert a második kiadáskor a második kiadó szerkesztője semmi változtatást nem javasolt, ami azért ritkaság.
Kapott anyagból dolgozni alázatot követel, ami azt jelenti, hogy tiszteletben kell tartani a mese minden egyes fordulatát, még akkor is, ha én másként csináltam volna. Egy filmet átírni könyvre egyszerre könnyebb és nehezebb, mint saját művet alkotni. Könnyebb, mert adva van a történet – persze tehetek hozzá, de csak akkor, ha azt az eredeti alkotó/alkotók elfogadják, de nagy a megkötöttség.
Úgy látszik, irodalmi pályafutásom egyik jellemzője, hogy adaptációkat is csinálok. Kezdve a filmek átiratával a legutóbbi könyvemig. A Seuso-mozaik című thrilleremet Kiss Ferenc képregényéből adaptáltam.
Az Akikről a mesék szólnak volt valójában az első nyomtatásban megjelent, ténylegesen önálló művem. Eredetileg a Tündérlexikon címet szántam neki, de a lexikon szó sokakat félrevezetett, akik nem mesét, hanem a cím alapján tudományos munkát vártak. Sajnos fekete-fehérben jelent meg, ami hátrányba szorította, hiszen Garisa H Zsolt csodálatos grafikái fontos részét képezik. Összegyűjtöttem a sokféle mesehőst, hogy bemutathassam őket, például olyan címszavak alatt, mint Óriások, vagy a Pöttöm tündérek.
A Sivatag gyöngye, a büszke paripa és A sziget gyermeke című egész estés rajzfilmek arab-magyar koprodukcióban készültek a te forgatókönyved alapján. A mesemondás közvetlen, gördülékeny formája után hogy viszonyultál a forgatókönyvek kötöttebb szabályaihoz?
A gondolkozásmódom mindig is filmes volt, mivel látom, amit leírok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy meg tudnék rendezni egy filmet. Ahhoz nagyon sokat kellene tanulnom. De miközben írok egy jelenetet, úgy pereg előttem a cselekmény, mintha egy filmet néznék. Szinte hallom a szereplők kiáltásait, szavát, akik olykor meg is lepnek egy-egy tettükkel. Az igazán jól sikerült írásmű szereplői önálló életre kelnek. Ehhez nem szükséges hosszan jellemezni őket. Cselekedeteik által válnak élővé, és bizonyos mértékig önállóvá. Amelyik szereplő nem tud elszabadulni, az nem is sikerül jól.
De visszatérve a kérdéshez, filmforgatókönyvet írni, így, hogy filmszerűen látom a történeteimet, sokkal gyorsabban megy, mint regényt alkotni. Ezzel, persze, nem azt akarom mondani, hogy könnyebb. Más. A filmforgatókönyvben nem kellenek leírások és jellemzések. Itt csak magyarázatok vannak és cselekmény: párbeszédek, akciók. Persze van abban nehézség, hogy úgy írjon le az ember egy akciót, hogy azt lépésről lépésre le lehessen képezni a filmben, főleg ha animációról van szó.
Egy regényben elég azt írni, például, hogy “egymásnak estek, és vadul ütötték, verték egymást”, de a filmben ki kell dolgozni, hogyan csinálták, melyik érte el előbb a másikat, mi volt a kezében stb. Persze könyvben is lehet ezt részletezni, de ott ez szabadon választott. A filmben egyértelművé kell tenni minden akciót, ami aprólékosabb munkát kíván. Viszont a filmforgatókönyvben nincs szükség a szép fogalmazásra, az a lényeg, hogy érthető legyen.
A sziget gyermekéhez meghívásos alapon kerestek forgatókönyvírót, és többek közül engem választottak. Tufail filozofikus meséjét kellett adaptálnom (már megint egy adaptáció!) méghozzá gyerekeknek. Az első Dubai Nemzetközi Filmfesztiválon 2004-ben nagy ovációval fogadták, amire büszke vagyok, bár a film a rendezőé, akinek joga van változtatni a forgatókönyvön is.
Ugyanez a helyzet a producerrel, aki a pénzt hozza. Ez egy olyan momentum, ami nem mindig könnyű egy írónak. A filmnél a forgatókönyvíró csak egy a stábból, a film sokak közös munkája, és a végeredmény gyakran nem olyan, mint amit az író elképzelt.
Így volt ez a Sivatag gyöngye, a büszke paripa című filmnél is, amit nálunk a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon mutattak be. Ez saját történetemből készült, de a végét a producer a gyártás közben átíratta velem, mert meghalt a kedvenc lova, és ezt a fájdalmat át akarta vinni a filmbe. (Más nép, más szokások.) Úgy oldottam meg, hogy bár a főszereplő ló meghal, a csikójában mégis tovább él.
Nagyobbaknak szóló sorozatod főszereplője Klaudia, az ő életét a gimnáziumba kerülésétől követhetjük nyomon. Mit tartasz fontosnak elmondani ennek a korosztálynak? Vagy a fő célod a szórakoztatás?
Klaudia öt történetét felkérésre írtam. Az időközben megszűnt Dialog Campus kiadó főleg német írónők lányregényeit forgalmazta Magyarországon, de szerettek volna magyar írót is bevonni ebbe a munkába. Így kerültem én képbe.
Mivel ifjúkoromban a pöttyös és csíkos könyvek kimaradtak az általam olvasottak közül (helyettük Cooper és Karl May indiántörténeteket olvastam), nem kis kihívást jelentett ez a műfaj. Saját kamaszkoromhoz nyúltam vissza. Klaudia első története az iskolaváltás körüli gondokról életrajzi alapokon nyugszik. Én is átszenvedtem azt, amit a főhősöm – vagyis átszenvedtettem vele.
Felkértem pár célkorosztálybeli fiatalt, hogy segítsenek, olvassák el, és mondják el a véleményüket az első történetről, és pozitív visszajelzéseket kaptam. Az egyik lány azt írta, hogy mélyen megragadta az a rész, amikor Klaudia le akarja vágni a haját, hogy megfeleljen az új osztálytársak elvárásainak. Sikerült hát eltalálnom a célkorosztályt érdeklő kérdéseket. A sorozat egy iskolaév végén, az ötödik kötettel, a kiadó megszűnése miatt ért véget.
Sárkányok, manók és más különleges lények lakják azt a világot, amit Az elfelejtett varázsigék című könyvedben teremtettél, A bűn kódja című regényedben pedig Ádám és Éva történetét meséled el sajátos tanulsággal. Mit tapasztaltál? Az ismert történetek keretein belül elmondott igazságokra fogékonyabbak az olvasók?
Ez teljesen a célközönségtől függ. Vannak, akiket az esszék, népszerű tudományos írások ragadnak meg. Információra éhezve magam is szeretek pl. régészeti tárgyú tényközlő könyveket olvasni.
De át lehet adni információkat a szórakoztató irodalom segítségével, akár a fantasy műfajban is. A mai fiatalokat a fantasy világa érdekli inkább. Engem is rabul ejtett ez a környezet, nem tagadhatom. Egy jó fantasy nagyon is emberi, az emberi történelem egyes eseményeiről szól, például civilizációkat pusztítottak el barbár betörések, a Warcraft is egy ilyenről mesél. Megvan tehát a párhuzam. Az, hogy igazságokat, vagy éppen tanulságokat könnyebb mesés formában átadni, közismert tény – csak vigyázni, kell, hogy a mondanivaló ne legyen didaktikus.
A bűn kódja az első nyomtatásban megjelent sci-fi regényem. Ez egy eredetmondák és a Biblia alapján írt Ádám-Éva történet amiben azon gondolkoztam el, hogy vajon mi lehetett a bibliai bűn amit az ember elkövetett, mi az a rossz tudás ami miatt kikerült a Paradicsomból. Nálam a történetbeli kígyó a DNS. Ez a könyv arról szól, hogy mi is az ember.
Az irodalom csak akkor tanít, akkor késztet gondolkodásra, ha ezt szórakoztatva teszi. Az a jó, ha valaki alig tudja letenni a könyvet, de ha letette sem szabadul tőle, mert elgondolkozik az olvasottak fölött. Egy kolléganőm A bűn kódja elolvasása után azt mondta, hogy belepiszkáltam az agyába. Ennél nagyobb elismerést azóta sem kaptam.
Egy pályázat nyerteseként jelent meg a Kossuth Kiadónál a Macskakaparás című meseregényed. Tervezed még, hogy hasonló vidám, állatos könyvekkel ajándékozod meg a gyerekeket?
Ó, igen! Van is a tarsolyomban vidám állattörténet, a Kültelki vagányok, amit szeretnék kicsit átdolgozni, modernizálni, hogy kiadható legyen, mert nagyot változott a világ, amióta a Macskakaparást írtam. Csak azt nem tudom, van-e igény ilyen történetekre. De azt hiszem, hogy a vidám hangvételű írásokra mindig vevők az emberek, nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is. Ahogyan az állatszeretet sem kötődik korosztályokhoz.
Nagyon szeretem az állatokat, elsősorban macskás vagyok, vagyis jobban vonzódom a cicákhoz, mint a kutyákhoz, bár mindig volt mindkettő a családban. Most is van egy Oszkár nevű rosszcsont fekete-fehér tarka kandúrom. A húgomnak kutyái, lovai vannak – szóval, amit az állatokról írok, az nem légből kapott.
A Virokalipszis – Nem várt mellékhatás című regényedben ötvözöd a fikció világát a tudományos elemekkel, találkozik az írói és a gyógyszerészi éned. Ez azt is jelenti, hogy az apokaliptikus kép, amit az olvasók elé társz, egy nagyon is lehetséges jövő forgatókönyve? Ezzel a regényeddel Zsoldos Péter díjon második helyezést nyertél. Nehezebb volt kivívni a szakma és az olvasók elismerését nőként ezen a férfiak uralta területen?
A sci-fi műfajában tudományos tényekre épül a fantázia. Éppen ezért eléggé zárt műfaj ez. Nem tudja művelni, csak az, akinek megvan a tanult vagy a könyvhöz szerzett tudásanyaga. Én tanultam mikrobiológiát, szerettem is ezt a tantárgyat, mégis sok mindennek utána kellett néznem mire megírtam ezt a regényt.
Az olvasó elé tárt apokaliptikus jövő valójában az evolúció egy lehetséges útja, méghozzá egy tudatos jövőformálás eredménye. A vége vicces, legalábbis annak szántam, 6000 évet ugrik előre a jövőben, hogy a korábbiaktól teljesen eltérő stílusban megmutassa mik a jövőbeli hatásai annak amit a jelenben elkövetünk vagy véghez viszünk. Igen, az tudatos, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy felelősek vagyunk a jövőnkért. Mindezt, persze szórakoztatva, mert én elsősorban azt akarom, hogy az olvasóim élvezzék a tőlem kapott olvasmányokat.
Ami a nőként való érvényesülést jelenti, nem akarok belemenni a nemek közti különbségekbe, ahogyan a családban vállalt szerepekbe sem. Fantasy íróban több a nő és sci-fi íróban a férfi, ez tény. A sci-fi íráshoz sok előkészület, utánanézés, utánajárás kell. A nőknek talán nincs erre idejük, egy kisgyermekes családanyának biztosan nincs. Egy 40-50-es nőnek már lenne rá ideje, ha akarná – hát nem tudom… Talán ez a műfaj kevesebb nőt érint meg mint férfit. Ezek csak gondolatok és nem kijelentések, de az tény, hogy megdöbbenéssel láttam, hogy Zsoldos Péter-díjat női szerző előttem még nem nyert.
Nekem a Nincs ki üzenjen című novellával sikerült egy évvel a Virokalipszis után, 2018-ban. A Virokalipszis 0,5 ponttal maradt le a 2017-es díjazott mögött, és második helyezésként oklevelet kaptam. Úgy gondolom, ez szép eredmény, amire méltán lehetek büszke.
Biztatom is minden írótársamat és írópalántát, hogy tartson ki. Nem elég a tehetség, gyakorlat is kell, amit csak írással lehet megszerezni. Tessék kitartónak lenni, és minden sikerülhet!
Ármány, gyilkosság, vér és hazugságok. Ezek várnak arra, akik a nemrég megjelent Seuso-mozaik című regényedet olvassák. Az izgalmas kalandok során megtudhatjuk azt is, hogy milyen sors juthatott a Seuso kincsek meg nem talált darabjainak? Mekkora befolyást engedtél a képzeletednek illetve az ezüsttárgyakhoz kapcsolódó, nem hitelesített információknak a valós tények mellett?
Idén a könyvfesztiválra jelent meg A Seuso-mozaik című könyvem. Mint korábban már említettem, ezt a regényt Kiss Ferenc képregény-forgatókönyvéből adaptáltam. Árpa Attila szerint, aki az egyik ajánlást írta a könyvhöz, ez egy lektűr, azaz a tények irodalmi feldolgozása. Lőrincz L. László thrillernek minősítette.
Rengeteg kutatómunka kellett ahhoz, hogy az anyag összeálljon. Ez is példázza, hogy az írás komoly munka, és olykor kevesebb, máskor viszont nagyon is sok előkészületet igényel.
Azt, hogy milyen arányban alkotják a történetet a valós elemek és a kitaláció, nehéz megmondani. A regény váza mindenképpen hitelesített információkból épül fel, de e tények átadása, ismertetése az irodalom eszközeivel történik. A történet másfél ezer éven ível át – a kincs kalandos sorsa a negyedik századtól napjainkig.
A huszadik századi szereplők nagy része valós személy, de nem a saját nevükön szerepelnek, lenne is abból kalamajka! Hiszen a jellemábrázolás nem lehet hiteles, ha régen meghalt vagy olyan emberekről írunk, akiket nem ismertünk személyesen. Jellemábrázolás nélkül pedig a hőseink érdektelenek, tetteik olvashatatlanok lesznek. Így a fantázia ugyanolyan fontos ebben a történetben, mint a valóságos alap.
Mivel adaptációról van szó, kötött az eredeti mű, de kötöttek a valós elemek is. Nyolc hónap alatt írtam meg, 600 oldal lett – kemény munka volt, de úgy érzem, megérte.
Asimovtól Zebrowsyig írók sokaságának fordítottad magyarra az írását, köztük több tudományos-fantasztikus művet. Látsz sajátosságokat a különböző nemzetek sci-fi irodalmában? Hozzád melyik vonulat áll a legközelebb?
A mű- és szakfordítás nagyon fontos az életemben, mivel a megélhetésemet biztosítja. (Írásból csak igen kevesen élnek meg.) Szakfordításokat a Medicina könyvkiadónak készítek édesapámmal közösen, legutóbb kiváló masszázskönyveket fordítottunk, például Clay: Alapvető masszázsterápia című művének legújabb kiadását.
Sci-fit főleg a Galaktika Magazinnak fordítok angol nyelvről, és azt vallom, hogy az alázat itt is nagyon hangsúlyos elem. Tisztelni kell az eredeti művet, még akkor is, ha nem értek egyet azzal, amit, ahogyan mondani akar.
Azt szoktam hangoztatni, hogy én nem angolul tudok jól, hanem magyarul – magyar nyelven kell egy olvasmányos szöveget létrehozni, de nagyon fontos ráérezni a szerző egyéni stílusára. Ami azt illeti, nem tudok különbséget tenni a különböző nemzetek sci-fi alkotásai között. Csak egyéni, szerzői különbségeket érzékelek. Aggódtam, például, amikor Asimovot kellett fordítanom, annyira tisztelem az ő munkásságát – és meglepően könnyűnek bizonyult. Nem bonyolítja agyon a mondatait. Amit ír az szép tiszta, érthető.
Friss írásaid a Galaktika és az Új Galaxis – sci-fi magazinokban antológiákban olvashatók. Mit mondanál erről az olvasóknak?
Talán éppen a Glaktika Magazin a ludas abban, hogy a sci-fi meghatározó műfaj lett az életemben. Szüleim vették, olvasták, megvannak az első számai, és szeretettel őrzöm őket. Később, amikor már rendszeresen írtam, elkezdtem bombázni a szerkesztőséget a novelláimmal, és legnagyobb örömömre a 2007-es augusztusi (209) számban megjelent a Hazatérés című rövid novellám. Ezzel debütáltam novellistaként.
Ezt sok másik novella követte, de elmondhatom, hogy Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője, keményen válogat. Szóval korántsem jelenik meg minden, amit beküldök neki.
Nagy örömet jelentett, amikor a 317-318XL számban megjelent A hét pecsét című fantasy kisregényem, ami szerintem sci-fi határeset. A 318 XL-ben jelent meg a Hullám című novellám, amit a legjobb ötletemnek tartok. A Zsoldos-díjas, azonban, nem ez lett, hanem a már korábban említett Nincs ki üzenjen, ami a 324-es számban látott napvilágot. 114 Galaktika jelent meg és 10 év telt el az első megjelenésem, és a díjam között. Nem jött azonnal az elismerés, de végül megérkezett.
Publikáltam antológiákban is, így az Új Galaxisban és az SF.Galaxisban, a legújabb megjelenésem az idén szeptemberben napvilágot látott Aether Atrox című horror antológiában A kép című horror sci-fi (én legalábbis annak sorolom be).
A horror új műfaj, amivel most barátkozom. Megnehezíti az írást, hogy a félelemküszöböm magas, vagyis nem vagyok ijedős (az Aliennek azért sikerült megijesztenie az első részben, igaz, akkor még gyerek voltam).
A gyermekirodalomnál maradva mégis új útra léptél, amikor belefogtál a diafilm készítésbe. Mi hajt téged egyre több művészeti ág kipróbálása felé?
Szeretem a kihívásokat, talán ez vonzott a horror területére. Nem akarom beskatulyázni magam egy műfajba, bár az igaz, hogy mindenben nem lehet jó az ember. Úgy tűnik, a romantikus szerelmi történet írása nem megy nekem, bár A Seuso-mozaik második fejezete végül is valami ilyen.
Próbálgatom a képességem határait, a továbbfejlődési lehetőségeimet, így megpróbálkoztam a képregény írással is. A Dörmögő Dömötörben jelennek meg rendszeresen képregényben Inzu és Puding kalandjai Vincze Nóra kiváló grafikus rajzaival. Mindkét állat létező személy a húgom tanyáján. Inzu egy szép kanca, Puding pedig egy kecske volt, aki sajnos, időközben meghalt. Puding a képregényben bárány lett, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy Máli Csaba rajzfilmrendező, akivel a sorozatot elkezdtük, de aki idő hiányában abbahagyta a rajzolást, egy régebbi figuráját vette elő, egy bűbájos bárányt. Nóra aztán, amikor átvette a sorozatot, átrajzolta a két főszereplőt a saját stílusában, de Puding maradt bárány – mi beavatottak azonban a kedvesen komisz Puding kecske emlékét őrizzük az alakjában.
A Dörmögő Dömtörben egy önálló epizódokból álló tündérmesém jelenik meg most már egy éve Papp Adrienn lírai bájú illusztrációival, és a Panda Peti fejlesztő gyermekmagazin is sorozatban közölte egymás után két mesémet. Pillanatnyilag, sajnos szüneteltetik a kiadást, pedig a harmadik mesesorozat első négy epizódját már megírtam. Remélem, jövőre, megújulva, újra indul a Panda Peti.
A diafilmhez, gyermekkorom kedvelt szórakozásához, Kiss Ferenc, a párom révén kerültem. Feri sok éves szünet után elkészítette a Bucó, Szetti, Tacsi képregény új epizódját (Haui József kiváló rajzaival) a Drónok harcát, amiből a Diafilmgyártó Kft. diafilmet akart készíteni. Párom ajánlására engem kértek fel erre a munkára, és az első diafilmet követte a második. Most jelent meg a Pinokkió diafilm (Dargay Attila csodás rajzaival), és előkészületben van a legkisebbeknek egy nyuszis mese is, amit a meglévő képek alapján szintén én írtam.
Ami a képregényeket illeti, nagyon sokat jelent nekem, hogy a párom, Kiss Ferenc több művemet is átdolgozta képregényre. Így egymás műveinek adaptálásával is remekül dolgozunk együtt. A múlt héten ért véget a Fülesben a Virokalipszis képregény közlése, és jövőre tervezzük sci-fi munkáim képregényes változatainak egy kötetben történő közlését, egyelőre 74 képregényoldallal.
Mesélj a további terveidről!
A képregényről már beszéltem. A legnagyobb vágyam visszakerülni a rajzfilmhez, de sajnos, Vajna András halála nagy csapás, több pályázati projekt is áll, pedig Inzu és Puding burleszk változata (Tom és Jerry-s típusú animációs filmben) készen várja a lehetőséget, ahogyan a Panda Petibe írt legújabb tündérmesém is. Ezek önálló epizódokból álló filmecskék lennének óvodás és kisiskolás gyerekeknek – remélem, hogy egyszer lesznek is.
Felkérésre megírtam Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép c. művének animációs film adaptációját úgy, hogy 6+ korosztálynak vetíthető legyen, és Nepp József nem sokkal a halála előtt nagyon jól sikerültnek minősítette ezt a munkámat. Ez a filmterv is áll egyenlőre, de remélem, hogy a háttérben a producerek keményen dolgoznak.
A könyves terveim elérhetőbb közelségben vannak. Készen van egy egészen egyéni kötetem, egy vidám hangvételű sci-fi, az: Idiótazás. Egy űrcsavargó mulatságos kalandjairól szól valamikor a jövőben egy rendkívül színes, sokféle faj által benépesített világban.
Önálló novellák építik fel a kötetet egy Pay Duin nevű űrcsavargó vidám kalandjaival. E történetek valójában a mai életből vett humoros vagy éppen bosszantó események feldolgozása. És, hogy miért sci-fi? Mert izgalmas olyan környezetbe helyezni a hőst, ahol sokféle világban sokféle faj, nép él együtt különféle szokásokkal. Talán a békés együttélésről mesél ez a mű, talán csak nevettetni, szórakoztatni akar, vagy együtt a kettő. Ki mit talál benne értékesnek.
Különlegessége lesz a kötetnek, hogy két képregényt is tartalmaz, amelyek közül az egyik a könyv címadó fejezete, hogy aki akarja, összehasonlíthassa miként jelenik meg egy történet két műfajban, illetve mennyiben lesz más ugyanaz a sztori a műfaji különbségek folytán. A kiadó tervei szerint jövő év elején, valószínűleg a könyvfesztiválra jelenik meg.
Ahogy Pay Duint leadtam a kiadónak, nekilátok egy újabb nagyszabású lektür elkészítésének, amihez a párom már megírta a képregény első részét. Ez is valóságos alapokon nyugvó történet lesz, mint A Seuso-mozaik, és remélem, hogy ugyanolyan jól sikerül. Erről egyelőre többet nem árulhatok el. De a téma ugyanolyan érdekes, mint a Seuso-kincseké. Ezt jövő karácsonyra tervezem, remélem, a kiadóm is. 🙂
Saláthára olvasott könyvek 
1 gondolat a(z) “Fedina Lídia” bejegyzéshez